Magyar piéta
Az egy héttel ezelőtti szombaton, Magor fiammal fiús napot tartottunk, miután feleségem az adventi készülődéshez egy lélegzetvételnyi szabadságot kért magának, Hanga lányunk társaságában. Így aztán megtehettük első önálló, hosszabbra tervezett, fehérnépektől mentes utunkat. A szlovákiai Révkomáromba igyekeztünk, népzenész barátaink kedves invitálásának eleget téve. Még az sem szegte kedvünk, hogy a késő délutáni indulás miatt kimaradt a szokásos délutáni alvás. A kicsi ember tele volt izgalommal, különösen akkor, amikor árgördültünk a Komáromot átszelő vasúti sínek, majd a szélesre dagadt Duna fölött. A bizsergető kíváncsiság csak tovább fokozódott, ahogy megmozdítottuk a magyar időben épült Tiszti Pavilon ódon kapujának hatalmas kilincsét, s feltárult előttünk jövetelünk célja.
A zenészek hangszereiket babusgatták, a technikusok mikrofonokat szereltek. Gyermekszemmel, testközelből, a színpadi függöny mögé is bekukucskálva feltárni a kulisszatitkokat, varázslatos élmény, vallottak róla fiam ragyogó csillagokká vált szemei. A cigány származású prímás - aki az Európai Szólisták Zenekarának is tagja -, bandájával és az énekes magyar feleségével együtt mutatták be új lemezüket, mely a jelek szerint, a korábbiaknál is nagyobb sikerrel járja majd be a Kárpát-medencét. Igen a Kárpát-medencét, annak ellenére is, hogy épp ezekben a napokban dúl odaát a vita arról, létezik-e egyáltalán ilyen földrajzi és történelmi képződmény. És hogy korábbi tanulmányink igazságtartalmában el ne bizonytalanodjunk, sorra csendültek fel a saját dalaink mellett a velünk együtt élő nemzetiségek dallamai is. Nekünk ez így természetes. A fiam által csak „vicces bácsinak” nevezett énekes és táncos, szemet és fület gyönyörködtetően fedte fel előttünk a szlovák pásztorénekeket és botos táncokat. A feje fölött pörgetett fejsze láttán ragadt rajta fiam iménti címkézése. Hazafelé tartva, késő este lévén, a délutáni alvás kimaradása meghozta várható következményét, a négyesztendős legényke, ütemes szuszogás kíséretében elpilledt. A bennem kavargó élmények felszínére pedig kikönyökölt az est egyik legszebb mozzanata, mikor is a nap folyamán megrendezett fiatal prímások versenyének díjátadásakor, a vitathatatlanul legjobb, de a magyar indulók között egyedüli szlovák fiú vehette át a cigány származású magyar, de ezzel együtt is szlovákiai prímás által alapított díjat. S persze, óhatatlanul kértek gondolataim között helyet a felvidéki magyar lány megveretésének képei is. Ilyen a mi kárpát-medencei magyar világunk.
Szokásban van nálunk, hogy december harmadikán, Szent Borbála előestéjén, gálaműsor keretében tisztelgünk a bányászváros védőszentje előtt. A színházteremben kétszáznál is többen, leginkább fiatalok figyelték a két szálon futó történetet, melyet egy délvidéki – manapság Szerbia területén található – magyar színtársulat állított színpadra. A darab története egy színházi próba keretébe ágyazva emlékezik az 1944. évi délvidéki magyar- irtásra, amikor is a bevonuló kommunisták negyvenezer ártatlan magyar embert öltek meg. A színre Keresztes Krizosztom ferences rendi atya és rendfőnök szenvedéstörténetét viszik, akit a visszacsatolás után a rend vezetősége Székesfehérvárról költöztetett Újvidékre, hogy ott a rendházat vezesse. Krizosztom az impérium váltáskor, bár sejti, hogy mi következik, és lenne lehetősége a menekülésre, mégis úgy dönt, hogy a nehéz időkben is sorsközösséget vállal a délvidéki magyarsággal. Az atya anélkül hal meg, hogy megtörnék a pribékek. A kivégzések elkezdődnek és áldozatul esik szinte mindenki, aki elérhető és valaha is kiállt a magyar nemzet együvé tartozása mellett. A történet másik szála a színtársulat próbáin zajlik, 2004-2006 között. Az állampolgárságról szóló anyaországi népszavazás kimenetele a társulat tagjai között megtöri azt az addig töretlenül élő biztos tudatot, hogy a Harmadik Köztársaság az Magyarország. Ez is a mi, és a velünk együtt élő népek közös, kárpát-medencei története, és a magyarverések még mindig napirenden vannak a Vajdaságban is.
Mikor Szent Borbálára emlékezünk, akkor óhatatlanul az egymás iránti felelősség, a szolidaritás érzülete kerül előtérbe. A velünk együtt élők és dolgozók irányába megmutatkozó kölcsönös felelősségvállalásé. Eleink számára ez nem is volt kérdéses, hiszen a tatai szénmedence feltárását követően a Kárpát-medence minden szegletéből sereglettek ide a különféle nyelvet beszélő és kultúrát hordozó bányászcsaládok. És az akkori másság nem hordozott magában feloldhatatlan ellentéteket. Miért van tehát az, hogy amíg mi természetesnek vesszük a velünk együtt élő kárát-medencei népek jelenlétét, addig a mi létezésünknek még a tényét is vitatják? Miért fordulhat elő az, hogy a történelem által hozott kényszerű változások következtében országunk határán kívül maradt magyarokat büntetlenül bántalmazhatják a többségi nemzet tagjai? S mindezt Európa szeme láttára! Minden bizonnyal azért, mert kiveszett fajtánkból a szolidaritás, a másikért való felelősségvállalás. A németek készek voltak magukra vállalni egy országegyesítés keserédes terheit, de mi, még a határon kívül rekedt testvéreink magyarsághoz való tartozását sem voltunk képesek négy esztendővel ezelőtt szavazatainkkal igazolni. Így válhattak ők, az ottani hatalom szabad prédáivá. Ma ott, holnap itt. A szétszéledő nyájat felfalják a farkasok.
A Kárpát-medencében élő népekkel egyenrangú nemzetként, nekünk is jogunk van itt élni és megmaradni. Öntudatosan és egyenes gerinccel. Nem szabad hagynunk azt sem, hogy a nehezedő életviszonyok mellett a hatalom tudatosan állítsa szembe a magyar embereket attól függően, hogy fiatal pályakezdő, vagy épp nyugdíjas, kétkezi munkás, vagy a közösséget szolgáló értelmiségi. Szent Borbála példája is azt üzeni, hogy Magyarország és a magyar nemzet megerősödését csak a kölcsönös bizalom és segítségnyújtás tudja elősegíteni.
