Kutyavilág
Csak egy csattanás volt az egész. A világ óriásit lobbant, és örökre kihunyt benned. Kurta kis lábacskáid már öntudatlanul vonszoltak le az út szélére. Még rúgtak néhányat, aztán – mint palába kövült ősgyíkmadár-szárny - megálltak az örökkévaló időben.
Az első gyászbeszéd egy kacskaringós káromkodás volt fölötted. Az autós csak azért foglalkozott veled, mert homlokoddal behorpasztottad kocsija karosszériáját. Kis kerek tükörré vált, dermedt kutyaszemedből most kiköszön a kék ég.
Nem ismertelek, de biztos vagyok benne, hogy jó kutya voltál. Hűségesen őrizted gazdáid nyugalmát, vicsorítottál, vonítottál, ha rossz szándékú idegen közeledését érezted, s egyetlen, boldog, eleven farkcsóválássá váltál azokkal szemben, akiket szerettél. Néha dühösen megugattad a nagy ezüst holdlabdát, mert nem gurult le neked az égről, hogy megtáncoltathasd szimatoló, nedves orrocskádon. Aztán – ki tudja, milyen megfontolásból, talán csak szeszélyből – kitagadott a gazdád. Kóbor kutya lettél. Két helységnévtábla között, erdőben, bozótban kellett élned. De te, kicsi, eleven, boldog szőrgombolyag, kitaszítottan is a világba tudtad vakkantani, hogy gyönyörű az élet. Vágyak, örömök, nagy és nemes érzések vibráltak a bőröd alatt. Bíztál az emberben. Bár megtagadott, te mégis hű maradtál hozzá.
Arra gondolok, amit egykori nemes lelkű szomszédasszonyom mondott: „Az ember emberségének mércéje az állatokhoz való viszonya”. Neki sok macskája volt, de rajtuk kívül, ahogy én magam is, egy kóbor kutyát is örökbe fogadott.
Közös szomszédunk egyszer egy német juhász kölyköt hozott haza. Egy másfél méteres madzagra kötötte a garázsa oldalához, s a szerencsétlen kis állat órákon át nyüszített, vacogva, ázva a zuhogó esőben. Másnap megjött az újdonsült kutyatulajdonos anyja, és az akkor már szabadon engedett, és a lábához törleszkedő ártatlan kis jószágnak olyan hatalmas pofont adott, hogy az az ütéstől métereket repült vinnyogva. Szomszédasszonyommal egymásra néztünk. Láttam rajta, hogy mire gondol. Arra, hogy micsoda nagyképűség minden esetben rangkülönbséget tenni élőlény és élőlény között, oktalan állatról és okos emberről beszélni.
Azt éreztük mindketten, hogy bőrünk ez a vékonyka hám-és irharéteg szigorúan elhatárolja, hogy meddig tart az egyik egyed, és hol kezdődik a másik, de a léleknek nincsenek ilyen határai. Hogy egymás által és egymásban lélegzünk. Mi ketten és az a kiskutya.
Az élőlények, talán még az ember is, igazi szeretetüket a tapintással fejezik ki, azzal, hogy egymáshoz érnek. Hadd simogassalak meg - elkésett szeretetem kifejezéseként - most én is téged, elgázolt kistestvérem. Hol van most a lelked, kicsi, kilobbant idegcsomó? Mindegy, hogy hol, oda tartok én is.
Annak a kikötött, megpofozott kutyának, pedigréje volt. De, kis elütött jószág, a te kökénybokor tépázta, fényevesztett, szálkás, seszínű bundád, amelybe apró bogáncskutyus-rokonok kapaszkodnak, s amelyet most megsimogatok, mutatja, hogy neked soha nem volt kutya-kutyabőröd, kékvérűségedet, nemességedet, fajtatisztaságodat igazoló okmányod. Ennek ellenére, ha mondjuk „a világ végén”, Eibergenben születtél volna, ahol a kutyasírkertben külhonba szakadt, és anyanyelvünket azóta már minden bizonnyal elfelejtő hazánkfiainak László, illetve Zoltán névre hallgató „magyar házőrzője” is nyugszik, vagy egy kutyaszerető Nagy Kutya kutyájaként Amerikában, vagy Japánban éltél volna, nemcsak szebb élet, hanem feltehetően egy bölcsebb, szebb halál is jutott volna neked osztályrészül. Lehet, hogy külön díszsírhelyet, vörös márvány sírboltot kaptál volna a kutyatemetőben, hamvaidat aranyintarziás elefántcsont urnába tette volna gyászoló, könnyező gazdád, s hamvaid fölött Verdi Rekviemje szólna az enyém helyett.
De Magyarországon is találhatott volna Sorsod a tiednél jóval különb gazdit neked. Egy olyant, akinek a jóvoltából pihenhetnél a Győr melletti kutyatemetőben, ahol a temetéseddel kapcsolatos összes szolgáltatást – sírásást, exkluzív bélelt koporsót és táblával ellátott kopjafát – biztosították volna, számára, vagy még jobb esetben egy olyant, aki mauzóleumot épített kutyájának, és akinek a példája alapján arra inspirál bennünket Weöres Sándor, hogy „tanuljunk meg a nevetségességig szeretni.”
Te magyar földön születtél, ahol – láthatod – a kis kutyát az említett példáktól eltekintve, a legtöbbször kutyába sem veszik.
Én azért eltemetlek itt az árokparton. Szamárkóróból készítek neked egy szerény sírkeresztet, s ejtek érted egy könnycseppet. Hemperegj a kutyatejtől illatos égi mezőkön, szimatoló nedves orrocskádon táncoltasd meg a napot, s dekázz az ezüst teleholdlabdával. Légy boldog a földinél sokkal jobb – sintérketrec, vadőrpuska és gázoló autó nélküli – örökkévaló, emberszabású kutyavilágban.
