Sámson és Delila
Az erdőben fatörzsek kövek, fakéreg alatt megbújó futrinkákra és gyíkokra lestem, pöfeteget püföltem bottal, mint egy gyerek. Élveztem, ahogy a kis golyóból száll a fekete por, mint a korom. Láttam aranyos bábrablót és kék futrinkát is, de eszembe sem jutott, hogy elcsípjem, és mint iskolás koromban, amikor bogárgyűjteményt kellett „összetarhálni”, arra kárhoztassam őket, hogy gombostűre tűzve egy üveglappal fedett naftalinszagú dobozban fejezzék be életüket Hadd fusson a két hasznos rovar, vagy ahogy régen mondták „rovátkolt barom” a dolga után.
Gyíkkal nem találkoztam, de amikor véletlenül egy mohával fedett földdarabkát felrúgtam, hat kis gömbölyded tojás gurult a lábam elé. Az egyiket felvettem, megnéztem közelebbről is, megtapogattam a kis fehér rugalmas rögbi labdát, aztán a többiekkel együtt gondosan visszatemettem.
A bogarakról a gyermekkorom jutott eszembe, amikor iskolatársaimmal számháborúztunk az erdőben, s a gyűjtőszenvedélytől áthatva a bokrok mögé bújva is figyeltük, mikor pillantunk meg és csíphetünk el egy nemes példányt.
Gyönyörű ez a mai nap. Kemény, buja, vakító színek szikráznak körülöttem. Vadzöld a fű, a falomb, élesen fehér a bekötőút. Ahogy kiérek a szurdokból, az egyes műút felé igyekezve, ha bogarat nem is, csillagbogarakat látok. Mint abban a bizonyos Bródy- slágerben ott áll a lány az út jobb oldalán. Sőt nem is egy, hanem egyszerre három. Ők lehetnek a szerecsen király gyermekei.
-Szivi, mit szólnál egy kis hetyihez? –szólít meg a legnagyobbik, akinek araszos vállára egy vendégoldalt is oda tudok képzelni, s akinek akarat biztos érce csendült ki a hangjából. Az arca olyan elégedetten gömbölyű, hogy látszik rajta, soha sem testi, sem lelki bajokkal nem vesződik, a szíve nem fájt még soha, a feje még kevésbé.
Bennem egyszerre mégis megfagy tőle minden. Az ember tragédiája Ádámjának érzem magam az eszkimó jelenetben. Csak itt egy kicsit sok a fóka. Na?- unszol, mórikálva magát a vezérszónok – benne vagy a buliban?
-Kösz- nyöszörgöm zavartan. Aztán mégis feltalálom magam. Most jöttem az erdészházból egy nagy grupeszről. Halálian csömörce vagyok témailag.
- Szivi, mi azért még leveszünk téged, ha úgy gondolod, folytatja, bűbájos mosollyal ajkain a nagy eszkimó tündér, akinek lila haja maga a hajnal, és óriási kormos csillagok csillognak a szemében. Csuklóján egy félkilós aranykarperec, nyakában egy nagy amulettféle lóg, feszes blúza alatt - ami olyan pihegve mozog, hogy még viselője lélegzetét is meg lehet olvasni a keble táján - talán aszalt gyík és bűvös füvek is vannak. Az erdőszéli tündér úgy lép hozzám közelebb, mintha nem is egy amazon, hanem csak egy afféle incifinci fejércseléd, egy filigrán Éva lánya lenne, vagy egy gyenge kis virág, amelyik valami támogató karóhoz szeretne támaszkodni. Pillantásában azonban olvadt láng, egy kohó tüze van, ami éget, perzsel.
-Láthatod, egy szál fürdőgatyeszben vagyok. Lé sincs nálam- érvelek.
Látszik rajta, hogy meglepődik, s mint Lót felesége, egy pillanatra sóbálvánnyá dermed. Olyan lesz a képe, mint akit jól tartottak vadkörtével. Szép gömbölyűből ötszögletűvé válik. De aztán gyorsan újjáéled az óriásbébi.
-Akkor menj a büdös francba!- sziszeg rám gúnyosan, pokrócgorombán, harapósan hatalmas szája sarkából, és unottan megvonja társnői felé templomárkád méretű vállát.
-Az artikulációs bázisod viszont érdekel – mondom, miközben felpattanok a kerékpárra. -Micsoda? –horkan fel.
-A kiejtésed. Fogadjunk, hogy Szabolcs-Szatmár- Beregből jöttél.
-Hát nem egészen, de majdnem. Hajdúsámsonban születtem.
Lám csak egy földi- lágyulok el. És milyen szép lila haja van. Egész jól mutatnánk együtt, én, a fehér hajú Sámson, és ő a lila Delila. Vagy angolosan Dilájláj.
A biciklin – hej dilájláj, dilájláj – elkezd rázni a nevetés.
-Most mit röhögsz? – kérdezi bennem egy kis komoly törpe. Ja, persze, a sikerélménytől vagy úgy feldobva. Minek is tagadnád, öreg fiú?
S a kis manó eszembe juttatja, hogy még egyetemista koromban egyszer Debrecenben a villamoson mekkora nevetés tört ki, amikor egy gyors fékezéskor néhány idősebb hölgyutas rám esett, és én megjegyeztem, hogy buknak rám a nők.
Boldog és felszabadult érzés van bennem, homlokomon a megértés napfénye csillog, és szememnek jólesik a színek friss lüktetése, ahogy gurulok biciklimen a merengő, tiszta, áttetsző tükrű ég alatt.
