Fű benőtte emlékek
Levelet kaptam a szülőföldről, Beregdarócról, egy gyermekkori kedves jó barátomtól, Bakos Bélától. Nem számítógépen érkezett elektronikus levél, e mail, „normál Times New Roman” vagy „Arial Black” betűkkel, hanem hagyományosan, bélyeggel ellátott borítékban érkezett, hajladozva, lengedezve lobogó, ékes és kedves fűszálbetűkkel megírt, a postás bácsi által kézbesített levelecske.
Nem katonás, gépies rendben sorakoznak a levélben a magyar magán- és mássalhangzók jelei, hanem úgy nyüzsögnek, ahogy a csirkék szóródnak el, ha eléjük vetjük a tisztabúzát. Az egyik egy kicsit szemben áll a sorral, a másik háttal, de azért egészséges, tiszta betűcsibe az mindegyik.
Bélával valaha - abban az életkorunkban, amikor minden széna, még a szalma is - egy utcában laktunk Fehérgyarmaton. Számtalan apró gyermek- és felnőttkori élmény – de leginkább a közös gondolkodás, a hasonló életfilozófia – köt össze bennünket. Öcsi – mindenki így ismeri ma is, annak ellenére, hogy már négyszeres nagypapa – pár évvel fiatalabb nálam.
Nem tudom vajon vetemedett-e valaha arra, amire én is, hogy verset írjon, hogy két kurta sornak a farkát egyformára kunkorítsa. De egyszer hallottam őt szavalni egy Kölcsey ünnepségen, Szatmárcsekében. A Himnuszt mondta, az egyik legnehezebben elszavalható magyar verset. Soha senkitől – beleértve a legismertebb magyar előadóművészeket is – olyan megrázó hitelességgel, természetességgel, belső erővel nem hallottam megszólaltatni azon a bizonyos fekete zongorán, az emberi lelken a fél szemére vak mester és mindnyájunk, valamennyi magyar életének melódiáját. Templomi zsoltárok tiszta zengését hallatta benne. Nem lázadozott, nem követelte az Isten irgalmát, hanem hálát adott neki, póztalanul elé terítette áhítatos lelkét azért, hogy élünk, hogy megtartott bennünket, magyarokat.
Egy mosolyban, egy dalban, de legfőképpen egy szavalatban benne van az egész ember, a maga intellektusával, érzelmi, akarati tulajdonságaival együtt. Öcsi akkor, a szavalatával meggyőzött arról, hogy a szépségnél és a tisztaságnál nincs nagyobb erő a világon.
Kinézek a szobám ablakán. Az udvaron álló kedves, szomorú nyírfák és a Milotáról, Szatmár megyéből hozott kis diófa sóhajt fel bennem, s leveleik, csupa arany levél, mintha innen hullanának le a szívemről. Egy ilyen arany levél Öcsi levele is. Sorai mögött látom az áradó kis Túr vizét, ahogy ősszel ködök kavarognak a tükre fölött, s ahogy a folyócska egy-egy ágat vagy cseregubót sodor. Szép időben látszik a Túr-part mása a mélyben, s a folyó folyton folyvást beszélget, suttog.
Megjelenik előttem a határ, ahol valaha Öcsivel kószáltunk, s amelyet szemem előtt most is haragoszöld tengerik, fakó-zöld kolompérok, dudva-zöld répák, aranysárga búzák és zöldessárga zabok tarkáznak.
Öcsi levele újra gyermekké tett. Feltámasztotta bennem azokat, akiknek sírját benőtte a fű, szél paskolja, eső mossa. Apámat, aki az őszi csillagözön alatt a Túr-parton horgászott velem, és fogott egy zsák pontyot. Ezt mind neked fogtam, fiam- mondta, és kezembe nyomta a zsákot. Feltámasztja az elárvult Öcsi összes egykori családtagját, mert barátom már csak a maga teremtette népes családjának örülhet, hiszen szülei után húgát majd nővérét is elvesztette.
Látom magam előtt Béla bácsit, akinek lába elnyomorodott, pipaszárrá vékonyodott az orosz hadifogságban, de a jó öreg még hetvenöt éves korában is tekerte vele a kerékpár pedálját, és Ilonka nénit, a nagy egyéniséget. Ma is előttem van egykori kertjük. Elgyönyörködöm, hogy a forró napon is milyen egyenesen, szépen, csipkés leveleiket nyitogatva állnak benne a fiatal káposztapalánták, a sárgarépa – vagy ahogy a mi vidékünkön nevezik ma is – murok levele milyen dúsan bokrosodik, s milyen feketén zöldellnek a petrezselyem szélesebb levélkéi.
Ilonka néni minden „engemszagolj!”, „nenyúljhozzám!”, „élek-e, halok-e?” - felszólító vagy kérdő mondatos virágnak tudta az értelmét. „Ez biztat, ez emlékeztet, ez reménységet ad, ez nem enged felejteni, ez szeretni tanít” –mutogatta kedvenceit. „A föld csak az édes gyermekeit neveli pólyázva: a gazt, a paréjt, a muhart és a csorbákát. A nemesített növényeket az embernek kell nagy szeretettel gondoznia”- mondta.
Felvillan előttem egy kép, ahogy Bakos néni, még egészen fiatalon, az egészségtől virulva barnás-sárga hárászkendőben, piros szélkifútta kezében hozza kifelé a házból a szakajtókosarat.
Akkor nem tudtam, mi van benne, kelt tészta, vagy tojás. Ma már tudom. Mert az értelem szeme akkor kezd élessé válni, mikor a testi szem látó ereje, mint az enyém is, ahogy öregszem, már veszít élességéből. Az a szakajtókosár is, mint apám halas zsákja, tele volt szeretettel. Abból a szeretetből táplálkozunk mi még ma is az én Öcsi barátommal.
