Kétarcú Bányásznap
Bizonytalanul aláhulló esőcseppek fröccsennek szerteszéjjel a gondosan megtisztogatott fúvós hangszereken. A fel-feltámadó szél alig sárguló faleveleket szakít magának játékszerül. A zenekar túl van a hangoláson. Bányászegyenruhába öltözött koszorúvivő férfiak sorakoznak. Kellemes női hang szólít nevemen, s lassan, a felcsendülő mélabús, de a lelket mégis ünneplőbe öltöztető zenére, elindulunk.
Elindulunk emlékezni, fejet hajtani az előtt a tudós ember előtt, aki nagy szerepet vállalt az ország villamosításában, a hazai villamos energiatermelés feltételeinek megalapozásában. Nincs az az ember, akinek a lelkét meg ne emelné ilyenkor a magával ragadó hangulat, s szégyenérzet nélkül ne hagyná szemein elfutni a párát. Helyére kerül a koszorú, megtörténik a főhajtás. Majd még néhányszor végbemegy ugyanezen koreográfia, s miután a színes virágok megelevenítik a régi korok még le nem tűnt emlékeit, elhalkul, majd megszűnik a zene. A hivatalból megjelent „előkelőségek” dolgukat elvégezvén autóikba szállnak, s továbbállnak. Ez a megemlékezés még nem vált a közösség ünnepévé.
Kora délután könyvtárat avatunk a felújított Népházban, szinte pont ott, ahol valamikor a Magyar Általános Kőszénbányák Részvénytársaság próbafúrást végeztetett, hogy pontosan behatárolhassák a letermelendő szénmező megmaradásra szánt pilléreit. Lehetet ennek már talán száz esztendeje is. A tátongó lukat nem tömedékelték, csak betonfedelet tettek rá, és kilencven esztendőn keresztül maradt rejtve úgy, hogy közben felette egy kulturális intézmény működött. Az épület rekonstrukciója során találtak rá a bontási munkálatokat végző dolgozók. A „tudás kútját”, mely mélységesen mélyre futott. És ebbe a kútba bizony szimbolikusan is érdemleges dolog belefürkészni, mert a nagy múltú vállalat szép példáját adta a magántőke társadalmi felelősségvállalásának. Közel száz esztendővel ezelőtt, a megtermelt nyereség terhére hozott létre olyan intézményhálózatot, amely a társaság munkavállalói számára biztosította a közösségi erőforrások megújításához és gyarapításához szükséges szolgáltatásokat: iskolát, kórházat, strandot, munkásotthont, kultúrpalotát, sportlétesítményeket.
A Vértanúk Terén megtartott központi koszorúzáson már sok száz civil ruhás megemlékező is tiszteletét teszi. Mintha évről-évre többen lennénk. Azóta van ez így, amióta nem kötelező a megjelenés. A zenekar itt is fújja a gyászra indító dallamokat. A koszorúk elhelyezése után görnyedt hátú férfiak, és bizonytalan járású asszonyok – a bányászatról alighanem saját élményekkel rendelkezők – sorakoznak kezükben fogott virágszálaikkal, hogy fejet hajthassanak szomorú sorsot ért elődeik emléke előtt. Közben elered a hideg eső, fejekhez tapasztva az évről-évre ritkuló, és egyre fehérebbé váló hajkoronákat. Szerencse fel, szerencse le, ilyen mindannyiunk élete. Most is, hogy a város megélhetését már nem a fekete gyémántnak köszönheti, de a múltját igen, s ezért a tisztelet kijár az egész szakmakultúrának. És ezt érzik az itt élő emberek. Már néhány fiatal is. A leendő hálás utókor.
Kora este már a szomszéd város főterén gyülekezünk. A népnyelv csak „krampácsolókként” emlegeti a bányászoknak emléket állító szoborkompozíciót. Való igaz, hogy első ránézésre akár vasúti pályaépítőként is azonosíthatnánk a csákányos munkásokat. Ennyi népi humor talán a kegyeleti megemlékezések sorában is megengedhető. Az égen sötét fellegek tornyosulnak egymásra. A teret – igaz, a korábbi évekhez képest látványosan lecsökkent számú – komor tekintetű emberek veszik körül. Kevesebben vagyunk, mint a szomszédos megyeszékhelyen, ahol már hosszú évekkel ezelőtt befejeződött az aktív bányászkodás. A szomszédban ami már csak megőrzendő emlék, identitást erősítő hagyomány, itt még napi betevőt biztosító egzisztenciális valóság. Hogy meddig, azzal kapcsolatosan senki sem tud semmi biztosat. Tavaly még reménykeltő harcos beszédek hangzottak el minisztertől, szakszervezeti vezetőktől egyaránt. Megmutatta magát a népnek a vállalat leendő magántulajdonosa is.
Most viszont vészjóslóan csendes a tér. Nincsenek nagy ívű ünnepi beszédek. Az akkori miniszter most válságkezelő vezérigazgató. A privatizátor, miután harmincmilliárdos kárt okozott a cégnek, ma már elsőszámú közellenség. A jóléti létesítményeket az állami tulajdonban lévő társaság épp most veri dobra. Mindennek következtében szélsebesen állhat elő, a bányászatból élőket magába szippantó egzisztenciális vákuum. Közben feltámad a szél, elsötétedik az ég, esni kezd az eső. A narrátor az időjárásra való tekintettel bejelenti, hogy a kitüntetések átadására a vállalati klubban kerül sor. A kevés számban megjelent ünneplő, miután ünneplésre okuk nincs – a vállalat nehéz helyzetére való tekintettel az idén egyébként sem szervezetek a városban bányásznapot – szép lassan elindul. Az érintettek a klubba, hogy átvegyék a megérdemelt kitüntetést, míg mások ingatag léptekkel a bizonytalan jövőbe.
