Az avarból nőtt gyom
Egy nagyon kedves barátom és családja tíz éve ment ki végleg Amerikába. Nem a hajdan tarisznyával kivándorolt, kitántorgott, szomorún ijedt, szegény, száműzött másfélmillió honfitársunk módján, „acsargó habon”, hanem ezüst szárnyú gépmadáron. Ahogy mondani szokták: „önként és dalolva”.
Laci a bányaipari technikumban végzett 1971-ben. Az osztályfőnöke voltam. Az iskola elvégzése után térképészként dolgozott Mátészalkán. Ott ismerkedett meg Katival, aki a helyi OTP-fiókban volt ügyintéző.
Szatmárban kezdték közös életüket. Akkor még mi is Szalka szomszédvárában, Fehérgyarmaton laktunk. Rendszeresen találkoztunk, tartottuk a kapcsolatot. Aztán két fiókájukkal együtt kirepültek a maguk rakta szalkai fészekből. Pestre költöztek. Laci egy általános iskolában lett gondnok, afféle mindenes, Kati maradt az OTP-nél.
Rövidesen mi is a Dunántúlra költöztünk. Tatabánya és Pest közel van, gyakran meglátogattuk egymást, jártunk együtt színházba.
Aztán, tíz évvel ezelőtt, amikor a szüleik meghaltak, úgy gondolták, nagyot „dobbantanak”. Kimentek Amerikába, a Laci bátyja után, aki akkor már negyven éve az új hazában élt.
Miért? –kérdezem magamtól értetlenül, valahányszor rájuk gondolok. Érdemes ilyen messze indulni a Siker, a Nagy Hisztérika nyomában?
„A söpredéket összegyűjti az idő az óriás kukába, a történelem kapualjába gyűlt minden szemét Amerikába”- írja – meglehetősen keserűen - az egyszerre lokálpatrióta, szülőföldhöz ragadt tirpák tanyasi, ugyanakkor globetrotter, mindenütt, magát a föld bármely pontján otthon érző világpolgár Váci Mihály „Rágógumi szó” című versében.
Barátomékkal – telefonon, interneten keresztül – igaz, hogy egyre ritkábban, de azóta is tartjuk a kapcsolatot. Laci karbantartó egy emeletes lakóházban. Ott is mindenes. Egész héten dolgozik, hétvégeken különmunkát vállal. Kislányuk, Kati, aki Pesten idegenforgalmi és vendéglátóipari szakközépiskolát végzett, és felsőfokú nyelvvizsgája van angolból és németből, egy szállodában dolgozik. A kis Laci cukrász, de még nem sikerült önállósulnia.
„Kit bármilyen szél eltéphet a tőtől, s amelyen lombja kivirult, a földtől, csak lenge gyom, mely az avarból nőtt föl.”- üzeni Váci Mihály Akác a forgószélben című versében.
Sétálok az erdőben, és Laciékra gondolok, akik nemrég voltak itthon, de hozzánk az idén már nem jutottak el. Megígérték, hogy jönnek, de valami közbejött. A puha, bolyhos, smaragdzöld bársonyszőnyegről, amelyen lépkedek, az én kétszeresen is földim (mert szabolcsi létére ő is, akárcsak én, tatabányai lányt vett feleségül), a drága jó Miskának a „Moha” című versében nekünk, a szűkebb pátriából eljövő, így valamelyest mégis csak eltántorodottaknak is szóló üzenete dobol bennem. „Gyökértelen, ezért nincs lomja. Földje nem volt, nem lesz égboltja.”
Felnézek az égboltra, ahol a bodorodó bárányfelhők nyája nem takarja el, látni engedi a kék magyar eget is. Laciékra gondolok, akik most ebben a csodában nem gyönyörködhetnek. „Más föld, más ég, más táj, más nép”- énekeltük ötvenhatban az „Oly távol messze van hazám, csak még egyszer láthatnám” kezdetű, akkor tiltólistán lévő, de nagyon népszerű dalt, amely érzékelteti, hogy idegenben nemcsak a föld, hanem még az égbolt is más.
Milyen jó nekem –sóhajtok fel - még így, nem szatmári akácként, hanem Tatabányán meggyökeresedett diófaként, tehát félig-meddig eltántorodottként is itthon lenni, honi gyökerekkel és lombbal, hazai földben, magyar égbolt alatt.
