Én szőke városom
A múlt időknek bölcsei századokon keresztül perpetuum mobilét, örökmozgót követeltek a véges emberésztől. Az újkor bölcsessége az örök béke és nyugalom vesszőparipáját szeretné lovagolni.
Én nagyon konzervatív vagyok. Ha „a la recherche”, az eltűnt idő nyomában járok, minden szögletet, minden zugot úgy szeretnék lelni, ahogy valaha megszoktam. S mert ez lehetetlen, bárhol megfordulok, ahol valaha, régen jártam, mindig fáj a szívem. Közel sem okoz olyan örömöt az új dolgok látványa, mint amennyire fáj a régiek elvesztése, amelyek a helyükbe jövők miatt tűntek el.
Újabban egyre több időt töltök el gondolatban kisdiákkorom Váci által az ő „szőke városának” nevezett központjában, Nyíregyházán. A szénporos, meleg leheletű Tatabánya mellett, ahol végleg fészekre leltem, a „tirpák” főváros áll hozzám a legközelebb. Emlékszem, akkor éreztem magam először a bányászváros igazi lokálpatriótájának, amikor a hatvanas évek vége felé, három-négy évi itt tartózkodás után úgy kaptam meg apám egyik levelét, hogy csak a nevem és Tatabánya szerepelt a borítékon. A Gábor Áron utca 44. „Lajos bácsi”, a jó öreg - egyébként rá egyáltalán nem jellemző - szórakozottsága miatt lemaradt a „kópertáról”. Persze, jól tudtam, hogy nem elismertségemet mutatta, hogy így is eljutott hozzám a levél, hanem azt, hogy kiterjedt „korrespondenciám” miatt a nevem nem volt már ismeretlen a posta figyelmes és gondos dolgozói előtt.
Amikor a dózsakerti Váci Mihály általános iskolában voltam, ahová kedves, jó barátaimmal, Sebestyén Lajos bácsival és Gallai Rudival író-olvasó találkozóra hívtak meg, a drága jó Miskára is emlékeztem, akivel, kis középiskolásként ötven évvel ezelőtt egy hasonló rendezvényen találkoztam először és utoljára. „Szeretem lányos szeleid én szőke városom! Szerelmeim ragyogását a szélrázta rozson, s kibontott hajú éjjeleid mindig szeretni fogom!”- vallom én magam is - Nyíregyházára gondolva - a költővel.” Örülök, hogy Sebestyén Lajos bácsival, akit mint pályakezdőt nagy szeretettel segített Váci Mihály, s aki személyesen is többször találkozott a nagy költővel, összefonódnak bennünk a Nyírségből származott, de felesége révén Tatabányához is erősen kötődő költőhöz fűződő szeretetszálak. A költőnek a „Váci iskola” falán függő képe láttán a „kérdezve kérdezetlenül szóló” nekem, ahogy az iskola névadójához hasonlóan egyszerre „akác és jegenye” Sebestyén Lajos, drága jó barátom „Csak azt akartam mondani” című versének befejező része - „csendben csak azt akartam mondani, múlnak, és milyen gyorsan a napok”- fájdult fel bennem
A közelmúltban Fehérgyarmaton összefutottam egy másik atyai jó barátommal, a „szintén Lajos” Széles Lajos bácsival, aki, mint apám főnöke, a járási tanács elnöke, ötven évvel ezelőtt – összekötve a hivatalos ügyintézést a szívességgel – engem, druszája és kedves barátja kisfiát –apai kíséret mellett - a tanács Volgájával beköltöztetett a megyeszékhely kollégiumába.
Nyíregyházán az utóbbi években jobbára csak átutazóban fordulok meg, de amikor a Bessenyei tér mellett – ahol az a bizonyos kollégium volt, ahol négy évet eltöltöttem - elhúzunk az autóval, mindig megfájdul a szívem. Felelevenednek bennem a régi emlékek. Bemegyek az „alma mater”, az egykori Vasvári Pál Gimnázium idő-füstös falai közé, felülök az azóta a forgalomból rég kivont sóstói villamosra. Kószálok a nagy tó partján, vagy a Tölgyes csárda környékén, s mint egykor oly sokszor, korán a végtelenbe röppent, a Morgó temetőben nyugvó drága jó osztálytársammal és legjobb barátommal, ha az utolsó buszt lekéstük, elzarándokolok még lakóhelyére, a várostól tizenhat kilométerre lévő Kálmánházára is. Emlékek kútgémje nyöszörög bennem, betegen harangoz az idő szelében a vödör.
Nyíregyháza, legkedvesebb fám, a nyír temploma nekem ma is szentegyház vagy. Elhagytalak, az Alfölddel együtt felcseréltelek a „görbe tartományra”, Tatabányára és környékére, ahol csak rövid ideig lehet gyönyörködni abban, ahogy a nap elül tekenője mögött.
Nyíregyháza, ahol első szerelmemet megismertem, ahol a lég is nyersebb keményebb, ahol mindig fúj a szél. Nyíregyháza. Elhagytalak, mégis hű maradtam hozzád. Hú maradtam az egész Alföldhöz. Ahhoz a világhoz, ahol a Hét krajcárt köszöntő Ady szavaival „az emberek nem hazudnak akarattal, ha keserű a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek.”
Nemrég egykori nyíregyházi latintanáromat, a régóta Budapesten élő kilencvennégy éves Horváth Sanyi bácsit köszöntöttem telefonon, és rajta keresztül jelképesen a még élő néhány és mindegyik eltávozott kollégáját, akik Sanyi bácsival az élen szinte valamennyien tanáróriások voltak, s azok is maradtak a lelkemben. Naponta gondolok rájuk hálával és szeretettel. Kőrösi Tiborra, egykori kollégiumi nevelőtanáromra, az emberséges ember mintaképére, Tatos Pista bácsira, aki napi szükségletté tette számomra, mind a mai napig, a hatvanhetedik felé frissen elindult öreg számára is a testedzést, Fekete Feri bácsira, amikor egyet-egyet dúdolok vagy szolmizálok magamban a tőle megtanult számos népdal közül, vagy a hegedűmön játszom, Horváth Sanyi bácsira a latin, Németh Zoli bácsira az orosz nyelv mesterére, de itt van a szívemben Banner László a matematika, Ági Sándor a kémia, Hengsperger János a biológia, Drégelyi Lászlóné, Gizike néni és a többiek is, akiknek szüleim, általános iskolai tanáraim, valamint pályatárs kollégáim mellett a legtöbbet köszönhetem a munkámban és az életben. Nemrég beszélgettem egykori osztályfőnökömmel, Pál Györggyel, Gyurkával is, aki nemcsak azt mutatta meg nekünk, a huszonnyolc fiúnak, hogy milyen a jó magyartanár, hanem azt is, hogy milyen az ideális osztályfőnök.
Nyíregyháza. Ha rád gondolok, mindig diák vagyok. Lelkemet tiszta szellő mosogatja, s a hozzád hasonló lelkületű városban, második szülővárosomban is vígan, örömtől égve fúrom bele magam – mint egy füttyös kis pacsirta – az élet kékellő egébe.
