Ablaknyitogató
Magam is - teszem hozzá gyorsan - kellemesen meglepődtem azon, hogy mennyi embert terelt össze a főtéri Betlehem felállítása alkalmából szervezett adventnyitó ünnepség. Régen vágytunk már erre a pillanatra, de valahogy nem akart összeseregleni a közös cél magvalósítása érdekében az a minimálisan szükséges legkisebb közös többszörös. Sokan beszéltek a karácsonyi készülődés meghittségének közösségi szintre történő kiterjesztésének fontosságáról, de ezzel ellentétes számú, kritikusan megnyilvánuló mutatott tevőleges hajlandóságot arra, hogy személyesen is tegyen érte.
A meghitt hangulatú csodák létrejöttét nem lehet ostorral kikényszeríteni. De még csak nem is verbálisan születnek meg azok, hanem azokban a szívekben, melyek ablakot nyitnak mások szíve felé, vállalva ezzel annak a kockázatát is, hogy a kíváncsiskodók is bepillantást nyerhetnek a kitárulkozó szívek korábban még rejtező titkaiba.
Sokat segített a nyitott szívek egymásra találásában a gazdaság pörgésének meglassabbodása. A kiszolgáltatottság és sérülékenység újbóli megtapasztalása. Az egymásra utaltság érzésének ismételt megélése. A pénztárcák laposabbá válása felértékelni látszik az emberi kapcsolatokat. Fontosabbá válnak a személyes találkozások. Az ember kevesebbel is béri, és ez esetben százszorosan is érvényes a mondás: a kevesebb néha több. A másik barátságában, érdeklődő, vagy épp biztató tekintetében megkapaszkodni: talpon és életben maradni.
Talán ezernél is többen vállaltunk egymással közösséget az első adventi gyertya meggyújtásakor. Közösséget vállaltunk a mindenhonnan eltanácsolt fábafaragott Szent Családdal. A barmok közt nyugvó Kisdeddel. Az ajándékaikkal felsorakozó pásztorokkal és napkeleti bölcsekkel. Talán még azon is elgondolkodtunk, hogy mi mit is hoztunk el ebbe a szeretetvendégségbe. A terheinken és gondjainkon kívül hoztunk-e valamit is. Majd a kicsiny óvodások énekeit hallgatva, egyre többen ismertük fel, hogy a közösséghez való tartozás érzülete melegít bennünket. De ez csak úgy történhetett meg velünk, hogy egymás után nyíltak ki a hétköznapokban megkérgesedett emberi szívek piciny ablakai, s az oda besugárzó szeretetnyalábok életre kelltették elhalóban lévő, ősiségben gyökerező igényünket az együvé tartozás szakrális kinyilvánítására, a közös imádságra is. A mozduló ajkakon, ha töredékesen is, de olvashatóak voltak a szavak: a vágyott ország eljöveteléről, a mindennapi kenyérről, a kölcsönös megbocsátásról.
Még aznap este kinyílt a városháza homlokzatán megbújó adventi naptár első ablakocskája, s azóta nap, mint nap, újabb és újabb ablak tárja fel előttünk ünnepváró titkait. És nap, mint nap, újabb és újabb sétáló szívek nyitnak ablakot egymásra. Százak töltik meg napnyugta után a teret, s várják a csodát, a csilingelő hangok megszólalását, a képet rejtő paraván eltűnését, a várva várt kép alágördülését. És a csoda a szemekből tükröződik vissza. Az egymással évek óta, először csak most találkozó karok ölelésében ölt testet. Nincs benne üzlet, sem csillogó gagyi, csak a barátságos pillanat van. Gőzölgő teáscsészékkel a kezekben, önfeledt mesélős percek.
Készülünk, mint megannyiszor az ünnepre, és most is csak arra jutunk, mint mindig, hogy az oda vezető utat csak önönmagunkon keresztül lelhetjük meg, de a helyes út bizonyosságát csak a családi kötelékben megélt szeretetközösségben tudjuk megragadni. Kiteljesedni pedig csak is egymás, és a közösség szolgálatában. Önmagunk vagyunk az ajándék, de mocskosan, tisztátalanul még sem adhatjuk magunkat. Az adventi készülődés, a még hátralévő ablakok nyitogatása a téren, s a saját szívünk ablakainak kitárása, Karácsonyig még sokat segíthet reménytelennek tűnő helyzetünkön.
