December
Elhagytuk a novembert is, amely Kínában a tizenegyedik hold, Japánban a simozuki, vagyis a dér, a zúzmara hónapja. Az oroszok sokféleképpen emlegetik: „félig tél”, „úttalan”, „havat hozó”: A csehek „lisztopád”-nak, „levélhullató”-nak nevezik.
A Síkvölgyi tó partján, ahol a szél valóságos kis perzsaszőnyeget sodor össze a víz tükrén késő ősszel a part közelében, és ahol novemberben mindent áthat a kellemes, fanyar avarillat, ezt az elnevezést találom a legtalálóbbnak. „Későre jár, a tó is alszik már, a fák közt most hűvös szél suhan, egy sárgult levél zizegve földet ér, s a csendben csak nézem szomorúan” - muzsikálnak bennem a hajdani Németh Lehel sláger sorai, ilyenkor, decemberben
November, a három „emberhónap-testvér” közül a középső, kistestvérével, az idén különösen kedves, szelíd, játékos öccsével, a szeptemberrel és mogorva, agglegény bátyjával, a decemberrel együtt nekem a legmagyarabb hónap, és ő, a tizenegyedik, amely a római kilencesről kapta a nevét, a legközelebb áll hozzám.
Lehet, hogy ebben van némi elfogultság is részemről, mert – bár nem hiszek az asztrológiában, a horoszkópokban – kétségtelen tény, hogy nemcsak én, magam, hanem barátaim többsége is ebben a hónapban látta meg először a napvilágot.
December van. Szeretem és keresem az év utolsó hónapjának áttetsző csendjét, amikor fák és bokrok csontkarjai zörögnek a szélben. Valami megérinti ilyenkor a lelkemet, hogy beleborzongok. Nekem, aki nem a temetőben keresem és találom meg a végtelen idő által kitagadott szeretteimet, hozzátartozóimat és az utóbbi időben egyre növekvő számú barátaimat, ismerőseimet, hanem a természetben, ilyenkor nem a halottak napja, hanem a halottak hónapja van. Az eltávozottak egyetemessé „szublimálódva” kitöltik a bennem és a körülöttem lévő, egyaránt végtelen teret. Viszem őket magamban, és ők visznek engem magukban.
Ha rájuk gondolok, testem súlytalanná válik, s beleolvadok a nagy egyetembe, amelynek ők már valódi részei. Én nem novemberben, a halottak napján, és nem a temetőben, hanem ilyenkor, decemberben, a természet hatalmas, szent templomában ünneplem őket, ahol ezer tűzpiros gyertyabogyót lobogtat értük az elpusztíthatatlan élet jelképe, a csipkebogyó. Pán, a természet istene, ahogy Mózesnek az övé, nekem is az égő csipkebokorban jelenik meg.
A hajdani XII/A akna, a „Vadorzó” közelében lévő meddőhányó-domb egy alvó oroszlán. A „sivatag királya” most nem vigyáz éberen a tájra. Nincs miért. Békésen szunyókál. A csipkebogyók közeli Csipkerózsika birodalmában talpig páncélos szamárkóró-lovagokat látni. Strázsálniuk kellene, de fegyelmezetlenek. Ők is alszanak. Állva.
Rájövök, mi ilyen szokatlan most. Ritkábban hallom az autók zaját, amely a nyári hónapokban gyakran megzavarta itt lelkem békéjét. Úgy tűnt, belebömbölnek, belemennydörögnek a természet csendjébe. Most csak egy eldobott üres sörösüveg s egy „Peppino” feliratú üdítőitalos dobozról rám vigyorgó bohóc jelzi a cikornyátlan természetben a cicomás civilizáció közelségét.
Nem bocsátom meg Peppino egykori gazdájának hanyagságát, még akkor sem, ha december a szeretet és a megbocsátás hónapja. A dobozt a sörösüveggel együtt magammal viszem. Majd valahol a város szélén csak találok számukra egy univerzális szemétgyűjtőt.
A kis sün, akivel gyakran találkoztam a síkvölgyi tó partján, nem fut már át az ösvényen. Rég eltűntek a smaragdtestű, aranycirádás levelibékák is. A kökényt már megcsípte a dér, s mivel kiszívta nyelv- és ínyfanyarító vad savanyúságukat, a kisujjnyi tüskék közt pompázó bogyók kellemes ízűek, zamatosak. Ha a tűzpiros csipkebogyókból kidobjuk a bolyhos, puha „szőrmehálózsákban” szundikáló magvacskákat, vitamindús nektárt szopogathatunk belőlük.
Ilyenkor is él a természet, csak egy kicsit jobban oda kell figyelnünk, hogy észrevegyük. Nem is olyan messze tőlem két fácánkakas pompázik békés, hím-együttlétben Nem röppennek el, talán mert érzik, hogy a fegyvertelen idegen nem ellenség. Nem szalad el a két tapsifüles sem, csak egy kicsit óvatosabban lapul meg a barázdában. Harkály füttyög éles hangon a társának, boldogan rohangálva fel-alá egy fa törzsén.
Ritka „duókkal” rukkol ki nekem a természet. Lelkem „Noé bárkájába” párosával rakhatom a gazdag „látvány-vadászzsákmányt”. Még a „magányos vadász” természetű barna kánya is társával kereng most fölöttem. Aztán - mintegy záró képként – népes madárraj vonul el az égen, furcsa, általam kiolvashatatlan feliratot képezve. A hajdani római madárjósoknak, az auguroknak, ha ma élnének, bizonyára sok mindent jelentene ez a különös „madárákombákom”.
Nekem nyugalomról és békéről szól. Erről suttognak a nagy nyárfák lombjuk vesztett, már csak smaragdszínű fagyöngyökkel díszített ágai is. A madarak kórusa pedig úgy harsog rajtuk, mintha nem is december, hanem július lenne. Tüdőm lombos bokrai boldogan nyújtózkodnak az ózondús, csodálatos, decemberi levegőben.
