Muzsika a fülben
Az ég ólomszürke. Sem felleg nincs rajta, sem világosság,, sem sötétség nem különül el benne. Egyszínű, szürke, elviselhetetlenül közönséges, szomorú ez az ég. A szél a városszéli háztetőkről felkavarja a varjak károgó, rikácsoló csapatát. Olyan nap van ma is, komor, kékesszürke, párás, amilyenről valaha a költői lelkületű emberek azt mondták, hogy mélabú száll belőle az ember lelkére.
Egy nyitott ablakon zongora hangja szűrődik ki. Meglepődöm. Hát van még, aki a gépzene korában klimpírozni tanul? Amikor az ember a nap bármelyik szakában CD-ről élvezheti a világ legnagyobb zenevirtuózainak előadásában a viharos Beethovent vagy az álmodó Chopint?
Áhítat fog el a hajdan olyan bosszantó, elcsépelt, „Boci, boci tarka” dallamára, amely olyan ügyetlenül, botladozva csapong, mint a kövek között bukdácsoló erecske.
„A ritmus oly láthatlan valami, mit inkább érzeni, mint hallani, mit észrevenni (mint a jó egészség szelíd hatású titkos működését) könnyebb mikor nincs, mint akkor, ha van.”- írja Arany János.
A „Boci, boci tarkának döcög a ritmusa. Lelkem ettől a zenétől most mégis megindul. Zarándokol. Hazarándokol. A szülőföldre. A múltba.
Néha úgy tűnik a tegnap is, mintha az elmúlt évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van az már? Tisztára história. A világon minden csak anyag- érezzük ebben az elgépiesedett világban. Függvényei vagyunk nagyobb erőknek, és mint a gépek vagy a csúszómászók mozgunk szabad akarat nélkül. Ahogy Arany János írja „Kertben” című versében: „Közönyös a világ, az ember önző, falékony húsdarab, miképp a hernyó telhetetlen, mindég előre mén s harap.”.
Ebben a kartács-világban bérci és erdei színek vannak már csak a lelkünkben. Komorak, sötétek, élesek. Szürkék és sötétzöldek, feketék és mélykékek. De az emlékező emberbe belesüt egy ilyen kis skálázástól a jó tavaszi, nyári nap. Mindent smaragdzöldre fest, és elkergeti a mélyben gyűrűző téli bajokat. Negyven-ötven évet úgy kitöröl az én életemből is ez a kis csacska melódia, mint a pinty. Olyan erőssé, tettre késszé válok tőle, mint aki sárkánytejet szopott. Ott járok tőle a gyermekkorban, Szatmárcsekében, ahol a Himnusz született, és ahol egy évig éltem én is szüleimmel és testvéremmel.
A zene csak a régi hangulatot hozza vissza. Mert a csekeiek akkor még – ahogy a futást a bolond ember szokásának tartották, és lenézték a gyorsan tempózó embert – a zongorázást úri passzióként, a hegedülést cigánynak való foglalatosságként értékelték. Meghallgatták ugyan, de maguk egyik foglalatosságot sem művelték volna. Énekelni annál jobban szerettek. A vox humana, az emberi hang prózában, kötetlen beszélgetésben, illetve énekben, zsoltárban, dalban vagy magyar nótában egyaránt gazdagon, természetesen áradt belőlük.
A madárfészkes fák alatt állok gondolatban, ahol boldog voltam és szabad. Gyönyörű későtavaszi idő van. A fű buján zsendül a kerítés tövén, amelyen az apró szulák zöld cérna-teste még friss és eleven, nem készül még útra, nem zörögnek batyuk kis gyermekkezében.
Kútgém nyikorog, valaki vizet húz a teheneknek. A trágyadomb vékonyan gőzölög. Már a kotlós is ott berzenkedik, s számtalan kotyogással hívja csibéit. Lassan kúszom előre, az „ellenség” elé, fapuskámat magam előtt tartva a kertben, a zöld lucernában, puhán és csendesen, miközben a magas, kaszálni való smaragd erdő lágyan cirógatja az arcomat.
Aztán – a következő, csetlő-botló zongorafutamnál –már nyár van. Gyémánt fény remeg a pocsolyákon. Békahercegek kuruttyolnak. Ahol a kis Túr a Tiszába ömlik, a vízesés alatt egy almavirág bőrű lány ficánkol lepkesárga fürdőruhában, és kacag, kacag. Szívszorítóan, fájóan, édesen. „Az édes az első és ősi íz, amely az anyatejet idézi föl. Az édes szinte nem is eledel, hanem izgatószer, mámor és zsongító, mely villamos ütésként hat ránk, s idegrendszerünket, agyvelőnket táplálja.”- írja Kosztolányi.
Olyan édes ez a kis dallam is, mint mikor a pacsirta az égen megficseredik.
A zongorának most olyan vékonyka húrja pendül meg, mintha a lány hangjából valami igen-igen finom kis szál bújna ki. Miért nem tudom belefűzni ezt a hangot egy aranytűbe, hogy összevarrjam hajdani kamasz önmagamat ezzel a gyönyörű, eleven hangforrással?
Cirógat, bocirógat ez a zene. Parányi kis kutyakölyökké válok tőle, aki ide-oda ténfereg, lábai reszketősek, idétlenek, és csak sír, sír, és keresi az utat. Szép ez a kis együgyű melódia. Cinke csirreg benne és ökörszem. Borzongatja a lelkemet, mint amikor gyermekkoromban, Csekében egy kisborjú megnyalta a kezemet. Érdes volt az ártatlan kis jószág nyelve, de mégis nedves és lágy, mint a tekintete.
Boci, boci tarka. Milyen széppé tud válni ez a se füle, se farka élet még egy ilyen kis fityfiritty melódiától is.
