Pax Obama
Mint a lucaszéke, oly lassan készül a nagy mű. Lassan, de biztosan. Ki időt nyer, életet nyer. Amerika pedig életben akar maradni. Ennél többet is akar. Megtartani azt az életszínvonalat, amelyhez az utóbbi évtizedek során hozzászokott. Egy főre vetítve messze az amerikai átlagpolgár fogyasztja el a legtöbb természeti erőforrást, hogy az igencsak pazarló életmódját, átmenetileg fenn tudja tartani. A világátlag sokszorosát. A tengerentúli nagyhatalom, a globális felmelegedést kiváltó fosszilis szennyezőanyagok kibocsátási toplistáján is őrzi abszolút második helyét.
De mi a teendő akkor, ha egy nemzetállam saját, földrajzilag is lehatárolt szállásterületén, nem rendelkezik a megszokott életszínvonal megtartásához szükséges erőforrásokkal? Lehet változtatni a pazarló szokásokon. Át lehet térni új, kevésbé szennyező energia előállítási módozatokra. Innovatív hozzáállással ki lehet fejleszteni a jelenleginél sokkal hatékonyabb, energiatakarékosabb technikai eszközöket. És végső soron el lehet venni a másét. Ha együttműködik, akkor pénzért, ha nem, akkor fegyver által.
Nem újdonság ez a világ történelmében. Számtalanszor megesett már az a csúfság, hogy az erősebb térdre kényszerítette a gyengét, majd egyoldalú feltételek mentén ráerőltette a saját békéjét is. Hogy nagyon messzire ne menjünk, erre a filozófiára épült a Római Birodalom jogrendje is. Aki békét akart, az térdre rogyva esdekelt a császárság jóindulatáért. Cserébe megkapta a jól megérdemelt birodalmi helytartót. S ha fizette rendesen az adót, akkor a saját nyelvén fanyaloghatott az idegen kultúra erőszakos terjedése felett. Béke volt. Róma békéje.
Apró betűs hírekben olvastam a héten, hogy befejeződött Irak újrafelosztása. A híradás nem egészen így fogalmazott, de a szövegkörnyezetből tisztán emelkedett ki a tény, a nagyhatalmak sorra megtalálták számításaikat az emberiség aranykorának kultikus emlékeit is magában foglaló arab országban. Először természetesen az amerikaiak foglalták le maguk számára a legnagyobb olajmezőket, majd az angol szövetségesek következtek. Az új hatalmi struktúra jegyében a kínaiak is pozíciót fogtak, de a kaukázusi tűzfészkek lokalizálásában kulcsszerepet betöltő oroszoknak is juttatni kellett a fosszilis tortából. Éljen a világbéke! Éljen a Pax Obama! Így már érthető, hogy miért is jár a Béke Nobel Díj. A repülőgépekkel és harckocsikkal letarolt országok, térdere kényszerített népeinek békéért való esdekléséért, és a nagyszerű, kegyet gyakorló „emberi” magatartásért. A békedíj átvételi ceremóniája óta azt is tudjuk, hogy a békéért időnként meg kell harcolni. Obama szerint, leginkább saját országának határaitól, sok ezer kilométer távolságra. Örvendezzen a világ, és Afganisztán pedig térdre rogyva ünnepelje az újabb harmincezres, békefenntartó amerikai hadtestet.
Közben hatalmas várakozások közepette befejeződött a koppenhágai klímacsúcs, melyen világraszóló egyezség született. A világhatalmi tényezők leszögezték, hogy a klímaváltozás korunk egyik legnagyobb kihívása, ezért az évszázad végéig meg kell akadályozni a földi élet létét is veszélyeztető katasztrófa bekövetkezését. Nagyszerű, felelősségteljes döntés született. Kár, hogy addigra már senki sem fog élni azok közül, akik kézjegyüket is rábiggyesztették az egyezség okmányára. Nos, aki időt nyer, életet nyer. Továbbra sincs korlát, lehet a megszokott módon fogyasztani, a szűkös erőforrásokat pazarló módon felélni. Semmi gond, immáron a legnagyobb szennyezők, az iraki olajmezők kapuin belülről szemlélhetik a távoli jövendőt. Hja, majd elfeledtem, a szén-dioxid kvótakereskedelem felügyeletét az ENSZ fennhatósága alól át kívánják helyezni a Világbank befolyása alá.
Alig várom már, hogy jöjjön a mennyből az angyal. Mit angyal! Az angyalok serege, hogy a szeretet kardjával vágjon rendet az emberi szívekben. Hogy kivágják onnan az önzést, az irigységet és békétlenséget. Hogy Obama „békéje” helyett, Krisztus békéje járja át mindannyiunk szívét. Áldott, legálabb néhány napi békességet hozó Karácsonyt!
