Szálljatok le, szálljatok le…
Nem hiszem, hogy lenne a világon még oly megejtő pillanat, mikor Karácsony estéjén az ember kicsinyke gyermeke megállván a feldíszített karácsonyfa tövében, áhítattal nézi a meg-megcsillanó gömböket, majd rázendít, egyre hangosabban, de mégis őszintén: „Szálljatok le, szálljatok le karácsonyi angyalok, zörgessetek meg ma este minden pici ablakot, palotába, kiskunyhóba nagy örömet vigyetek, boldogságos ünnepet”. Egy szülőnek ennyi már elég is, és megvan számára az ünnep, de szinte elegendő ez a gyermek számára is, hiszen a fa alatt sorakozó ajándékok még szeme látókörébe sem kerültek akkor, amikor ő már belécsontolódik szüleinek ölébe.
Ez a szeretettel telt pillanat minden mást képes kiszorítani az emberi kapcsolatokból. Ebben a szűkreszabott, de a teljesség érzését magában hordozó időtöredékben felsejlik az időtlen végtelenség, az örök boldogság állapota. Talán ezért vágyakozunk mindannyian a Karácsony szentestéjének emberi kitárulkozására, amikor mintegy kozmikusan védett idő- és térburokban azok lehetünk, akik vagyunk, és elegendő magunkat őszintén átadni az ugyancsak megnyíló másik számára. A feltétel nélküli elfogadás ünnepe ez, amikor eszünkbe se jut felróni az évközi sérelmeket, azokat már letettük az adventi készülődés során, s ha tehettük, akkor kiengesztelvén a másikat, mi magunk is megszabadultunk kínzó lelkiismeret furdalásainktól.
Az ünnep természete megkívánja az arra való felkészülést. Mint ahogy a sebészorvosnak be kell mosakodnia az életmentő műtét előtt, úgy kell nekünk is elvégeznünk a lelki bemosakodást, hisz léleksebészként önmagunkat és egymást gyógyítgatjuk az ölelésterápia révén. Erre valók a rituálék. Az adventi koszorú elkészítése, a ráerősített gyertyák vasárnaponkénti meggyújtása, melyek egyesülő erővel hétről hétre egyre fényesebben világítanak, mintegy jelképezve azt is, hogy mi magunk is hétről hétre egyre közelebb kerülünk lelkünk eredendően tiszta állapotához.
Az idei készülődés számomra is újat hozott, megtapasztalhattam, hogy a szakralitás nem csak a liturgikus terekben és családi otthonokban kész átrendezni az emberi viszonyokat, hanem a profánban, egy város főtéri forgatagában is. Eddig is tudtam, hogy valójában nincs különbség profán és szakrális között, s ha van is, akkor az pusztán emberi törekvés műve, a teremtett valóság egységének céltudatos megbontási szándékával, de egy dolog valamiben hinni, és egy másik dolog valamiről személyes tapasztalattal bírni.
A mögöttünk hagyott négy hét során nem volt olyan alkalom, amikor kitekintettem dolgozószobám ablakán, ne láttam volna legalább néhány embergyermeket, vagy gyermekembert a főtéren felállított betlehemi jászol előtt álldogálni, s a városháza túloldalán fellelhető adventi naptár ablaknyitogató alkalmain is százas nagyságrendű közösségek várták együtt a csoda megszületését. A csodát, mely nem más, mint az összetartozás élményének, a közösségi érzület nyiladozásának felismerése saját szívünkben. A csoda tehát ismét megtörtént, a kérdés csak az, hogy a személyes, a családi és a közösségi életünk hétköznapjaiban mennyit tudunk annak lélekgyógyító hatásából meggyökereztetni.
