Karácsony után, újév előtt
A fogalmakat én mindig az öt érzékszervemmel „közelítem meg”. A karácsony „kar” indításában egy kicsit kelletlenül, kényszerűségből, „kötelező gyakorlatként” kinyújtott, ölelő karokat látok, amelyek – és ezt már a „rács” elem adja – a szeretet börtönébe való bezártságomat tudatosítják. Ujjaimmal tapintom, bőrömön érzem a rács és a „szeretetcella” hidegét. Soha olyan rabnak, rabszolgának, bezártnak, magányosnak nem érzem magam, mint karácsonykor. Be vagyok zárva a rám kényszerített szeretet börtönébe, ahonnan szeretnék kitörni.
Karácsonykor korábban gyakran elmenekültem otthonról, ténferegtem, bóklásztam a kihalt utcán, a szállingózó hóesésben, néha összefutottam egy-egy barátommal, aki ugyanazt érezte, mint én. Szívesen bementünk volna valahová, valamit meginni, de minden be volt zárva. Rács, rács mindenütt. Az „elzárkózó szeretet” rácsai.
A fülem már elégedettebb lehet. A szó „ka-rá” elemének a házak közé a hideg elől bemenekülő varjak károgását idéző elemét a „cs” száncsengő-csilingelésének kedves bája oldja fel. A „cs”-ben a csillag is benne van. Jó lenne, ha magában volna, mint afféle kanti „Ding an sich”, mint vezérlő, világító, utat mutató csoda, a csillagos égen csillogó, ragyogó és bennünk erkölcsi törvényként világító „star”, „Stern”, „zvezda”, „gvezda”, csillag. De a csillagszóró sercegő pirotechnikai sziporkájában megsokszorozódva nekem már nagyon „csiricsárén” zenél, a petárdát pedig egyenesen gyűlölöm.
Az orrom és a nyelvem a karácsony szó által egyértelműen megkaphatná a magáét. A fenyőfa illatát valaha nagyon szerettem, de – mert fürdőhab-pacsulivá alázva is ott van már a lelkemben, és ez utóbbi minőségében nem tudom elhessegetni – ma már nem tartozik a kedvenc „szimatcsemegéim” közé. A fenyőfát méltóságteljes fensége, hűvös germán gőgje miatt csak a kedves szláv nyírfákkal „szimbiózisban” szeretem, ahogy hét-négy arányban az udvaromon állnak. Szívesebben látnék karácsonyfaként diófát, a legmagyarabb magyar fából egyet a szobámban, még akkor is, ha ekkorra már lehullatta a leveleit. Természetesen nem kivágott állapotban, hanem élőben. Hatalmas dézsában, gyökerestül. Vagy még inkább az udvaron, szolidan feldíszítve. A szívem szakad meg, amikor – hogy „az országnak” legyen fája – minden évben egy gyönyörűséges fenyőóriást, talán a legszebbet Magyarországon, „kivégeznek”, és a fővárosba szállítanak.
A „karácsony-kalácsom” egybehangzás süteményillatot áraszt. De én nem szeretem a bejglit. A karácsonyi pulykát sem, mert előírásszerű. A kocsonyát, amit szintén benne érzek a szóban, annál jobban. Ha lehet, karácsonykor kocsonyát eszem. Csülkös, körmös, bőrös, csupa-hús, csupa-csont kocsonyát.
De csak addig tart a nyűgösködésem, „öreg csóka” varjúkárogásom, amíg az unokáim örömét nem látom, és nem érzem át. Mert a karácsony gyermekünnep. A hozzánk tartozó apróságoktól válunk újra gyermekké. S megszületik, újjászületik bennünk is az a gyermek, aki valaha voltunk. Az az édes, merengő, kedves, minden apróságnak, minden ajándéknak igazán, tisztán örülni tudó emberparány.
Én már évek óta fent a Kő-hegyen, a Turul közelében a természet szabadságában, szűk baráti körben köszöntöm elsején az új esztendőt. A szilveszter más, mint a karácsony. Már hangzásában is. Szilvapálinkát idéz „szilv” kezdete, szilver eleme ezüstös csillogást, sziporkázást támaszt lelkünkben, s a szóból lengén öltözött ragyogó nők - Szilvike, Eszterke - táncolnak elő.
Még „vest” darabja sem a veszteséget idézi fel, azt, amit fájó magunk mögött hagyni, hanem - kezdőbetűjét addigra már „duflán” látva - Westként, a mesés Nyugatot, az új Édent, az újrakezdés, az indulás reményét villogtatja előttünk.
Kellemes, gyermeki naivitással, tisztasággal és szeretettel átélt, ha nem is „csupa Szilveszter”-évet, de derűs, kiegyensúlyozott munkás hétköznapokat és békés ünnepeket hozó új esztendőt kívánok mindenkinek.
