Csépel az idő
Anyai nagyapám gazdálkodó ember volt, kisparaszt, apai nagyapám ügyvéd. Hogy a tézis és az antitézis, a kétféle ellentétes gének milyen szintézist képeznek bennem, máig nem vizsgáltam, minden bizonnyal ezután sem fogom. Érdekesebb lenne a fiamat ebből a szempontból górcső alá venni, mert ő ehhez a dolgozóparaszt-értelmiség „kevercshez” feleségem felmenői révén még munkás, bányász géneket is kapott.
De maradjunk apai nagyapámnál, aki afféle szegény ember volt, ám az ötvenes évek elején egyszer valahogy „megszaladt” neki is. Ha bort nem is - egyébként sem volt sem pálinka-, sem sör- sem borissza ember - búzát és békességet abban az évben adott neki a Jóisten. Hátsó udvarunk végében Péter-Pál után – mint a szomszéd nagygazdák kertje elején épült „asztag-városokban” – nálunk is hatalmas kazalba rakva állt a búza, az „élet”. Cséplőgép kellett hozzá.
A gépésznek – még arra is emlékszem, hogy Gaálnak hívták – nagy ügyeskedésébe került, hogy az udvar első, keskenyebb részén a két ház között áterőltesse a körmös traktor vontatta behemót masinát. A cséplőgép jobb oldali, felső része így is odacsapódott a szomszédék magas kőháza falához, s jókora sebet ejtett rajta. Ez a sérülés – bár nem voltunk velük afféle Péter és Pál, „török-átok rossz szomszédság” viszonyban – szálka volt éveken keresztül a kerítésen túl élők szemében, s – míg egy nagy tatarozás végképp el nem tüntette – mindig lelkiismeret-furdalást okozott nekünk is.
A nagy ház lakói már régen kihaltak. Üveges-képkeretezők vették birtokba, és jócskán átalakították, kipofozták a patinás, régi épületet. A mi, nagyobb részében szintén átépített, felújított házunkban, amelyben valaha heten éltünk, már csak édesanyám lakik. Valahányszor meglátogatom őt – mint Ágnes asszony a lepedőjén a vérszennyet – még mindig ott látom a szomszéd ház falának felső részén a cséplőgép karcolta régi-régi nagy sérülést.
Ennél csak az a seb ég fájdalmasabban a lelkemben, amit gyermekkori cimboráimmal nagyapám gyönyörű nagy diófájának kérgén ejtettünk. Nekem az az ötletem támadt, s ezt barátaim is elfogadták, hogy egy helyen kivágunk kültakarójából egy négyszögletes darabot, a fába egy – gombok, üveggolyók és egyéb kincseink elrejtésére szolgáló – üreget vésünk, majd a kivágott fakérget visszaillesztve tökéletes rejtekhelyet kapunk. Csak egy dologgal nem számoltunk: a diófa élő testével-lelkével. Amikor a kéregdarabot kivéstük a fából, olyan erősen kezdett folyni belőle a nedv, mint egy hatalmas sebből a vér. Hiába próbáltuk sárral és egyéb módon visszaerőltetni a kis lapocskát, a diófa kidobta magából. Kétségbeesetten, bűntudattól szenvedve menekültünk el a tett színhelyéről.
Nagyapám áldott jó ember volt. Ha nagyon felbosszantottuk, legfeljebb a kalapját vágta hozzánk. Akkor sem kaptunk ki tőle rosszalkodásunkért. Egy idő után a seb is beforrt, új, a réginél simább, finomabb kéreg jelent meg a helyén.
A diófa nincs már meg, rég ki kellett vágni, mert úgy megöregedett, hogy magától is elpusztult volna, de nekem – ahogy nagyapámat is úgy látom a régi ház udvarán, ahogy gyermekkoromban láttam – lelkemben ma is ott van édesanyám kertjében azzal a forradással a kérgén.
Amikor visszaemlékezem a cséplógépes nyárra, olyan, mintha aranypor szikrázna körülöttem. Érzem a friss szalma illatát. Estére, mikor a cséplés befejeződött, s a nagy masina eldöcögött az udvarról, kakukkfű illatú, lágy szellő jött a kert felől. Éppen elmúlófélben volt az alkonyati ég tüzes fényessége, amikor kilopakodtam a házból, belefeküdtem a friss szalmába, felvetettem a szemem a mélységesen kék égre, és sokáig gyönyörködtem a csillagokban, amelyeket elhalványított a felfelé bújó, nagy, erős világosságot hozó hold fénye. Ezek a gyermekkori illatok és villanások hiányoznak ma leginkább az életemből, s ezekre emlékszem, valahányszor hazamegyek Gyarmatra.
Lassan felkel a nap. Sokáig állok a tatabányai napfényben. Innen is látom a lelkemben, ahogy a távoli, beregszászi hegy lilába borul, és képzeletben szemlélem a mély színeket a szatmári égen és földön. Mintha az én érzéseim olvadtak volna rájuk.
A középkori szerzetesek év elején egy homokórát és egy vigyorgó koponyát tettek az asztalukra, hogy emlékeztessék őket a mulandóságra. „Csépel az idő, hatalmasan csépel, s kezdek megtelni balga bölcsességgel”- írja a költő.
Én igyekszem kidobni magamból ezt a „balga bölcsességet”. Ezért az év elején nem koponyát és homokórát, hanem annak az egykori cséplőgépnek a makettjét teszem gondolatban az íróasztalomra.
