Szép új világ
Egy Rigához közeli, tengerparti város elegáns szállodájának tanácskozó termében ültünk. Ha jól emlékszem – de ehhez már az akkor készült feljegyzéseimet is elő kellene vennem -, a városka korábban az orosz haditengerészet egyik központi bázisaként működött, s lakói túlnyomó része is orosz anyanyelvű volt. A szovjet blokk összeomlását követően, miután a lettek nem túlságosan kedvelték a „betolakodókat”, az orosz lakosság távozásra kényszerült. A nyolcvanezres város lakossága megfeleződött, a hátrahagyott lakóépületek és katonai bázisok pedig a rohamos pusztulás jeleit mutatták. A gyarmatosítók bűzös leheletétől való megszabadulás ténye feledtette a város testén tátongó, fekélyszerű rozsdatemető, kétségtelenül kellemetlen látványát. Nagy ívű rehabilitációs tervek születtek, de hogy végül is mi valósulhatott meg belőlük, restellem, de azóta sem néztem utána.
Szóval egy szállodai tanácskozó teremben ültünk, és én épp arról értekeztem, hogy a Világbank miért is érdekelt abban, hogy szakértői programokat finanszírozzon az egyik legnagyobb, társadalmi megújítási programokat segítő alapítvánnyal karöltve. Mellesleg a tetszetős nevű alap mögött álló befektetői kör birtokolta, s ma még inkább birtokolja a világ egyik legnagyobb sajtóbirodalmát. Egy közel három esztendős tudásátadási program végéhez közeledtünk. Az együttműködés keretében a korábbi szocialista blokk országainak középvárosai cserélték ki az átmenet első évtizedével kapcsolatos tapasztalataikat, gazdaságfejlesztési és stratégiai menedzsment témakörben.
Arról beszéltem, hogy a Világbank valójában most térképezi fel a keleti blokk középvezetőinek értékrendjét, az általuk szorgalmazott válságkezelési programok tartalmát, a jövendővel kapcsolatos várakozásaikat és terveiket. Keresik azokat a személyeket, akiket a Bertelsmann Alapítvánnyal közösen továbbra is kiemelt partnerként kezelhetnek, és különleges képzésekben részesíthetnek majd. Azokat a leendő szakértőket, akik a fejlődő országok számára szervezendő „segélyprogramok” későbbi szakértői lehetnek. Tulajdonképpen arról beszéltem, hogy miközben kifinomult ügyességgel átadják saját megoldási receptjeiket, mely függőségi helyzetbe hozza a tanítványokat, addig ki is kémlelik a számukra még sok tekintetben ismeretlen kelet-európai országok belső viszonyait. Nem más ez, mint modernkori romanizálás.
Láttam én, hogy a Világbank alkalmazásában álló programvezető tekintetében a korábbi barátságos alaphangulatnak már egy szikrája sem található, de már nem volt mit tenni, a mondandóm immáron kiszakadt belőlem. Gondoltam lesz, ami lesz, legfeljebb nem kapom meg a visszaútra érvényes repülőjegyet. Aztán hirtelen félbeszakadt az ülés, egy feldúlt ábrázatú hölgy súgott valamit a tanácskozást vezető programigazgatónak. Az pedig elcsukló hangon jelentette be, hogy terrortámadás érte a Világbank egyik központját New Yorkban. A szünetben aztán egyenes adásban követhettük a második repülőgép becsapódását, majd a hatalmasra növesztett ikertornyok porba hullását. Kilenc esztendő távlatában is borzalmas látvány volt.
A szokásosnál hosszabbra nyúló szünetet követően kisimult arccal tért vissza világbanki emberünk. Kollégái közül senki sem esett áldozatul. A véletlen úgy hozta, hogy az egyébként ott dolgozó emberek tíz százaléka tartózkodott az épületben, így bár szörnyen sok áldozata volt a tragédiának, de egy nagyságrenddel kevesebb, mint amennyire számítani lehetett. Aztán a szakértői program befejeződött. A repülőjegyet én is megkaptam, de azóta nem invitáltak hasonló, úgymond „tudásátadási” programokra.
Azóta viszont dúl a terrorizmus elleni küzdelem. Afganisztán megszállva. Nem mellékesen a világ drogtermelő központjáról van szó. Irak megszállva. Az olajkitermelő kutak feletti rendelkezés jogát épp a napokban osztották újra a nagyhatalmak között. További néhány ország időnként bombával megszórva, mások megfenyegetve. Ők a nehezebben tanulók. A jó tanulók csak eladósodtak. A minap egy terrorista, bombával együtt jutott fel egy Amerikába tartó repülőgép fedélzetére. Az „utasok” halált megvető bátorsággal hatástalanították a bombával együtt. A terrorista apja már korábban értesítette a titkosszolgálatokat, hogy figyeljenek a fiára. Nem tették. A kilenc évvel ezelőtti bejelentéseket sem vették komolyan. Ezek szerint semmit sem tanultak. A napokban az amerikai elnök magára vállalta a személyes felelősséget. Közben arról beszélt, hogy tovább kell korlátozni a világ lakóinak személyiségi jogait. Az egyik magyar, vezető baloldali napilap a héten azt írta, hogy a testszkennerek mellett bevetésre készek a hőkamerák és az emberi gondolatokat távérzékeléssel letapogatni képes berendezések. Hogy véletlenszerűen, vagy tervezett módon-e, egy biztos, öles léptekkel épül a „szép új világ”.
