Lekváros derelye
Az én gyermekkoromban két szent étel volt a Tiszaháton: az aratási búzapép meg a paprikás hal. Ezeket úgy vette a szatmári ember, mint az Isten két fő-fő jótéteményét. Az egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelentette.
Szent étel? Áldás? Minden bizonnyal, hiszen a tiszaháti ember ma is legalább olyan átéléssel, aprólékossággal és élvezettel meséli a búzapép elkészítésének valamennyi részletét, a szemek kiválogatásától a famozsárban, faütővel történő tisztításon keresztül egészen a tálalásig, mint a környék másik híres csemegéjének a kürtősfánknak a születését, s aligha fordul meg a fejében, hogy a búzapépet valaha talán éppen olcsósága miatt avatták „szentté”. Hiszen szent volt és áldás minden, amit a természet ajándékba vagy olcsón adott: a „fődi mogyoró”, amit a határ, vagy a sulyom, amit a mocsár termett, s a kukorica, amit meg lehetett főzni, amiből puliszkát vagy málékenyeret lehetett készíteni, vagy a szabad tűzhely vígan lobogó csutkalángján szerteszét szikrázó habfehér „kokasokat” lehetett pattogtatni.
A szabályszerűen élő szatmári falvakban mindenkinek szigorúan szabályozott volt az étkezése. Csirkét, tyúkot még a nagygazda sem ehetett, csak sátoros ünnepen. A csirkét el kellett adni. Ezért volt olyan találó a mondás” hogy „ha a paraszt tyúkot eszik, akkor vagy ő beteg, vagy a tyúk. Mi azért ettünk. Hetente legalább kétszer. De a szomszéd gyerekekben a sok tartalmatlan, üres étel, a csupa víz, se liszt, se zsír habarék, keménymagos leves, meggy, korpa- lekvárcibere talán azóta, hogy felnőttek, a gyermekkorra való visszaemlékezésekben minden bizonnyal fenyegető, rombolásra kész áradattá áll össze.
Őseink eléltek csikóhúson, bürgecsörgén is, egy kis kumisz alkohollal. Nagyszüleim is eléggé egyoldalúan táplálkoztak. A mezőn többnyire szalonnát sütöttek. A magyar ember sohasem volt főzelékevő. Jó volt a hús köret nélkül is. „Elég füvet evett az a szegény állat egész életében” – mondták. Ki értené meg, hogy mi, magyarok, miért szeretjük jobban a zsírt az olajnál, az állati hulladékból kisült zsiradékot az illatos fák bogyójának nedvénél, de a szív és a gyomor dolgában sok mindent nem lehet megérteni. Emlékszem nyíregyházi diákkoromban apám egy görög barátja meghívott magukhoz ebédre. Azóta már megszoktam az olajt, sőt vannak olyan ételek – a hal, a máj vagy a sertéskaraj rántva -, amelyeket zsírban sütve ma már el sem tudok képzelni. De akkor, ott, Vaszil bácsiéknál – ma is érzem orromban az olajszagot, és látom a tálban a hatalmas, zsíros egyben sült sertéshús-monstrumot – annyira iszonyodtam tőle, hogy egy falatot sem bírtam volna belőle megenni. Mindenfélét kitaláltam, csak hogy megússzam az azzal a „szörnyűséggel” való gasztronómiai érintkezést.
„Legjobb főzelék a hús, legjobb gyümölcs a bor, legszebb bútor a szépasszony” - vallotta nagyapám – ámbár alkoholféleséget már hosszú idő óta egyáltalán nem ivott –, aki főzeléknek nevezett mindent, ami nem hús és nem tésztaféle volt. Én is az ő fajtája vagyok. Lencse, borsó, káposzta, bab - vagy ahogy Szatmárban mondtuk, paszuly - nekem ma is csak afféle ételpótló. Ha tehetem, a húst hússal eszem. A tészták közül is csak a tarhonyával, a lekváros derelyével, és – talán a nevem miatt is – a szilvás gombóccal vagyok barátságban. A többiekkel csak köszönő-, vagy, ha már nagyon muszáj, „elfogadom” viszonyban vagyok
Szegény ember vízzel főz. Valaha az Erdőháton, ahol gyerekeskedtem, a parasztasszony megpirított egy kis lisztet, belekavarta a forró vízbe, és kész volt az „ietel”. A dunántúli gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az az almásietel, amit Móricz „Tragédia” című elbeszélésében a főhős, Kis János fia egy drótozott falú cserépedényben kivisz a mezőre az apjának. Nem tejben habart almalevesre, hanem almás pitére gondol a „pannon” diák.
Almásétel, szilvaleves, mindennapos volt a mi vidékünkön. Gyümölcsfa szinte minden kertben volt. Egy szelet kenyér, egy marék magvaváló szilva, és – akkor már leves sem kellett – kész volt a szegényebb gyerekeknek az ebéd. Én magam is, ahogy – „Nomen est omen” - a nevem is mutatja, feltehetően valamelyik hétszilvafás szilvásból származhatok. Talán ezért is szeretem annyira a szilvát, és ezért teszek kivételt a szilvás gombóccal és a lekváros barátfülével.
Rendhagyó módon most is éppen lekváros derelyét eszem. Megkívántam. Hasán fehér festékkel, gyöngybetűkkel rápingált „Penyigei szilvalekvár” felirattal ellátott, kékfestő kendővel bekötött szájú, csinos kis natúr cserépedényből - ahogy az Erdőháton mondjuk „szilkéből”- kivett elixírrel töltve tálalja a feleségem.
A szilvalekvár íze valami egészen régi, gyermekkori emléket idéz fel bennem. Tisztán látom, ahogy a tűz parázslik a lekvárfőző üst alatt, amelyben penyigei „nemtudomszilva” ciberéje fortyog. Egy kis csuporban nekem, a bámészkodó gyereknek is adnak belőle.
Eszem a barátfülét, és emlékezem. Látom a henger alakú takaros kis fanyélből és a végén egy acéltengely körül forgó, sárgarézből készült, hullámos élű, vágó és cakkozó körkésből álló tip-top szerszámot, gyermekkorom egyik legkedvesebb kis konyhai eszközét, amelynek modern – feleségem által használt – változata már nem olyan bájos, kedves, mint az a hajdani derelyemetsző volt.
„Derelye, ez a magyar ereje”- mondta nagyapám az „Igét”. A gyerekkori ízektől és hangoktól testben és lélekben megtisztulok, és erősebb leszek. Az Ige – ahogy mondani szokták – testté válik bennem.
