Tündérkert és kincsesláda
Mindig úgy tudtam, hogy falun az értelmiségi a pap, a tanár és az orvos. Időnként a párttitkárt is idesorolták, de ritkán fordult elő, hogy az tanult is lett volna. Gondoltam, hogy ez városon sem lehet másképp, mert minden tanult ember értelmiségi. És mindenki tanult ember, ha elvégezte hazájában a legmagasabb iskolákat. De olyan emberekkel is találkoztam, akik egyetemi tanulmányok nélkül is elsajátították ugyanazt a tudást, mint az egyetemet végzettek. Így hát őket is értelmiséginek tekintettem. Az egyetemistákat viszont rendszeres felkészülésre szorítják az egymást követő vizsgaidőszakok, és félévtizeden keresztül értelmiségi közegben élnek. Miután számtalan egyetem működik hazánkban, ezért számolatlanul kellene kikerülniük ezekből az új magyar szellemi elitnek, a ma és a jövendő értelmiségének. Ha tehát minden egyetemet végzett értelmiségi, de közülük mégsem mindenki felel meg az értelmiségi lét elvárásainak, akkor nagy baj van a magyar felsőoktatásban. De a bajt a gyökerénél kell orvosolni, az alapoktatás háza tája is rendteremtésre vár.
A feladat sikeres elvégzése nem tűnik számomra hiú ábrándnak, miután személyes benyomásaim folyton-folyvást megerősítik bennem azt az élményérzetet, miszerint élnek és egyben alkotnak még közöttünk ízig-vérig értelmiségi tanáremberek. Ezen a héten, két eltérő napon, ugyanazon színpadon, ugyanazon fiatalemberrel foghattam kezet. Első nap a magyar nyelv ismeretéről adott számot kiemelkedő módon, és az elért sikerre ráaludva egyet, másnap matematikából is bizonyította rátermettségét. Miközben a második napi teljesítményért járó díjat adtam át fiatal barátunknak, azon morfondíroztam, hogy válik-e majd belőle igaz magyar értelmiségi. Miután a matematika mellett a magyar nyelv varázslatos rendszere sem ismeretlen előtte, minden esélye meg van rá. Hacsak a magyar egyetemi rendszer valamely rejtélyes oknál fogva, ki nem öli belőle az erre való képességet.
Esélyes a fiú, mert a magyar nyelv, a gyökrendszeren alapszik. Ahogy a mag kicsírázik, és szárba szökken, úgy bomlik ki pulzálva a magyar nyelv. Sajátos vonása a tárgyszerűség, a hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód. Kétségtelen, hogy a magyar nyelv működési rendjében a szellem és a nyelv összefonódásának lehetünk tanúi. Nem én mondom, hanem a nemzetközi összehasonlító nyelvészet elismert kutatói, hogy a magyar nyelv a szellem lenyomata. Azt is mondják, hogy magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni. A már említett fiatalemberünkre gondolva, ugyancsak lehet ebben valami. Teller Ede mondta egyszer: „Amennyiben nem Ady nyelvén ismertem volna meg a világot, akkor aligha vittem volna többre egy átlagos középiskolai tanárnál.”
A magyar nyelv tehát fennmaradásunk záloga. Nálunk, magyaroknál az anyanyelv még szorosabban összefügg a közösség lelki állapotával, még fontosabb a túlélés szempontjából, mint más nemzeteknél. Nyelvünk egybefonódik önazonosságunk tudatával. Déry Tibor fél évszázaddal ezelőtt írt sorai aktuálisabbnak tűnnek, mint akkoriban: „A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul. Mind rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Mintegy hű és pontos tükörben, nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem ijesztő hanyatlását, a társadalmi fegyelem felbomlását.” És tegyük hozzá azt is, hogy az idegen szavak mellett elcsenevészednek az eredetiek. Kosztolányi imigyen vélekedik minderről: „Akkor válik igazán veszedelmessé, amikor az idegen szavak – az idegen gondolkodás jelképei – magyar álarcot öltenek, s úgy honosodnak meg.”
Ne hagyjuk hát anyanyelvünk kiváló termőképességű parcelláit megműveletlenül. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy az idegenből érkező nyelvi parlagfű el ne lepje anyanyelvi értékmezeinket. Ez esetben nem csupán egyfajta allergiával, hanem nemzeti immunrendszerünk totális összeomlásának valós veszélyével állunk szemben. Jól véssük szívünkbe Illyés Gyula szavait: „Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.” Tegyük hát ki szívünk-lelkünk anyáinktól és apáinktól öröklött magyar nyelvünkért, mert nem más az nékünk, mint tündérkertünk és kincsesládánk
