Amilyen az Adjon Isten!
Egy csodálatos kis sváb falu Leányvár. Az ott élők tisztelik egymást. A tiszta házak ablakaiban nyaranta piroslanak a muskátlik. Idős nénik könyökölnek a párkányokon. Üdvözölnek minden arra járót. Kedveském, csillagom – toldják a köszöntés mellé. Dolgos emberek.
A napokban hallottam egy történetet, amely még inkább növeli a leányváriak iránti szeretetem és tiszteletem.
Új telkeket alakítottak ki a falu fölé magasodó dobtetőn. Ott vásárolt egy parcellát magának és férjének egyik ismerősöm. Felépült a házuk, de a terasz kövezésére még nem találtak megfelelő mestert, sőt anyagot sem, hiába járták a környékbeli kereskedőket és hívták a szakikat. Vagy egy vagyonért kínálták a kiválasztott terméket az árusok vagy pedig nem is hallottak róla.
Egy szép vasárnap délután az ifjú pár útra kelt. Végigjárták a falu utcáit. A köszöntések egymást érték. Az egyik háznál megakadt a szemük a tornácos bejárón. Ott volt a kő, amit kerestek. Mívesen letéve. Idős ember lépett ki a házból a fiatalokhoz sietett.. Szóba elegyedtek, a beszélgetés során elmesélték, hogy nemrégiben költöztek Leányvárra, de még nem tökéletes az otthonuk. Valami még hibádzik. A terasz.
Nincsenek véletlenek. A sors a bácsi személyében egy kőművest vezetett eléjük, saját házának tornácát is ő rakta. A kellemes beszélgetés még kellemesebben zárult.
A bácsi megígérte, hogy megszerzi számukra az áhított követ, hiszen tudja, hol „keresse”. Segít a letételében is. Csak azért, mert örül, hogy fiatalok népesítik be az ő szeretett faluját. Ez az Adjon Isten! - Leányvár névjegye. A fiatalok szívesen fogadták. Otthonra leltek.
