Hiperpasszív gyerekek
A nagymama fáradtan állt a tér végében. Várta, hogy kisunokája leguruljon a domboldalról. A cigaretta kezében már inkább csak parázsló hamu volt. Elfelejtette szívni a nagy izgalomban. Nehogy elessen ez a gyerek! – kiabálta lelke, de szinte már szája is nyitódott volna, hogy hangot adjon érzelmeinek. Hirtelen hatalmas csattanás. Szervezetében más ingerületek indultak el. A gyerek feküdt a porban, a kerék csak forgott, a pedál a földbe vájta kis lapátját.
Mi van veled, mi fáj? – a nagyi nem tért magához. Az unoka felállt, picit megszorította könyökét. De nem fájt. Nem szisszent. – Semmi – mondta és már emelte volna sokat látott biciklijét, hogy tovább guruljon. Fel a dombra, aztán meg le. A nagymama, lévén két lánya, nem volt hozzászokva az ilyen fiús rosszalkodásokhoz. Eddig úgy gondolta: a nagyszülőknek csak szeretniük kell a gyereket, a nevelés a szülőkre vár. Elgondolkozott.
Annyit hallani a hiperaktivitásról. A tudománytalan tudományos meghatározásokról. A gyerekek viselkedészavaráról. A túlpörgésről. De szintén sokat beszélnek arról is, hogy nem mozognak a gyerekek manapság. Fáradtan rogynak a fűre száz méter futás után. A kevéske testnevelésóra nem elég semmire. Hallottam a minap egy testnevelő tanártól, hogy a falusi diákok is alig tudnak már fára mászni. Hiperpasszívok lettek.
A biciklizés jó dolog – kergették egymást a gondolatok a nagymama fejében. Megmozgatja a testet, közösséget kovácsol a lurkók között, ráadásul a friss levegőn vannak. Nem lehet ezzel baj. Ráadásul jobb, mintha bent ülne a gyerek a szobában. Popkornos zacskóval a kezében a tévét bámulná. Egy biztos, az unoka nem hiperaktív a szó tudományos (már amennyire vizsgálható ez a probléma) értelmében. De talán még szerencsésebb azért, mert nem hiperpasszív. Vannak barátai, van biciklije és van kedve. Futni, bicajozni, rohanni a társai után.
Van élete. Neki van. Mások a televízióban, a számítógépes „élő” programokon, programokban nőnek fel.
