Tökös dinnye
Június van, ragyogó napsütés. Csorog a baracklé a szám szélén. De íztelen és átlátszó a nedv, ami a lépcső porába cseppen. Letörlöm. Szemem összeakad a rám meredő csodálkozóval:
– Nem is értem, hogy ezek a városiak (ebben az esetben én) hogyan tudják megenni ezeket az íztelen gyümölcsöket! – csusszant ki barátnőm száján. Elképedését őszinte szemmeresztgetéssel húzta alá. Ő, aki falusi. A szó legkedvesebb értelmében mondom: tiszta ember.
Az Alföldről érkezett, jelenleg zöldségesben dolgozik. Megkóstol ezt azt és csodálkozik. Mesél arról, hogy milyen, amikor az ember felnyúl a magasba és a fa alsó ágáról leemel néhány fülbevalónak is alkalmas dupla cserkót. Cseresznyét. Nem ezresért kilóját, hanem ingyen. Izgatottan mondja, milyen kimenni a ház mögé a határba, a dinnyésbe és leemelni a sajátot. A dinnyét, ami nem tökös.
Kérdezi: – Mikor ettem utoljára olyan dinnyét, ami megrepedt amikor belényomtam gömbölyű hasába a kést? A tökös nem reped. Szép nagy, mert a tök gyökeres szárára kötözik a dinnye szárát. Szívósabb, több tápanyaghoz jut a földből. Gyorsan nő. Dinnye az is, csak tökös. A paradicsom? Ehetetlen a nagyiéhoz képest. Csirkét múlt héten először vett hentesnél. Ők otthon vágták, forró vízben kopasztották. A „városi” műanyag ízű. A tojás fehér a házihoz képest. Imádom, ahogy mesél. Összefut a nyál a számban a falusi koszt ízét már a számban érzem.
Nehéz lehet neki megszokni a műanyag ételt. Ez olyan lehet, mint krumplistésztának való kockatésztát enni a pörkölthöz. Vagy cérnametéltből spagettit készíteni. Nekem csak ez jutott összehasonlítási alapul: hiába tészta ez is, az is, összetéveszthetetlenül más az íze a formától (talán a receptúrától) függően.
