Lekvár helyett csak a forrázott bogyók maradtak nekem
Vöröslő bogyók pompáztak a levél nélküli ágas-bogas bokrokon. Dértől csípett pirosságuk napról napra lágyabbá vált. Elérkezett a nap. Menni kell, szedni. A csipkét. Sok-sok évvel ezelőtt nagypapám adta meg a jelet, mikor a legmegfelelőbb az idő a csipkebogyó szedésére. Feladatát mára át kellett vállalnom. Édes a teher, de fájdalmas. Drága nagypapa!
Sétáltunk a csolnoki erdőben, mezőn, a földút szélén és töltöttük kosarunkat. Lassan telt a vesszőből font, de a lágy levegő, az októberi nap sugarainak langy melege feledtette a sok tüskekarmolást.
Hazatérve fáradtan omlottam a puha kanapéra. Kullancs talán már nincs, nem vizsgálódom. Legalábbis nem ez lesz első teendőm. Számba vettem egy mosott bogyót, éreztem édes-fanyarságát. Lekvár, íz. De finomak voltak a befőttes üvegbe töltött édességek. Évekig ettük, ehettük. Nagypapám időt és energiát nem kímélve mosta, passzírozta, szőrözte és vagdosta a szemeket. De hol a recept? Nincs. Nem is volt. A drága papa magával vitte. A fejében. Nem kérdeztük, nem volt fontos. Akkor. Hiszen csinálta, főzte a finom lekvárt. Nekünk, akiket a legjobban szeretett.
Most szeretném kérni, elkérni tőle. Leírni a mennyiségeket: cukor, főzés ideje - mit, mikor kell tenni a csipkével. Nem tudom, már nem kérhetem.
Bekapcsoltam a számítógépet. Mennyire bonyolult a lekvárfőzés…a szürke szavaktól, utasításoktól elment a kedvem.
A csipkéből így minden este teát készítek. Leforrázott bogyók, csak ennyi maradt nekem.
