Az idén három esküvőre voltunk hivatalosak. Olyan meleg volt az augusztusi ceremónián is, hogy a templom hűse kifejezést a legfiatalabbak nem is érthették.
Igazi parasztlagzi volt. Több mint másfél száz vendég, rokonok és barátok. A menyasszony gyönyörű, a vőlegény jópofa – ahogy illik. Harminchat csirke adta életét, belefőttek a levesbe. És persze a házi cérnametélt. Aki nem kóstolta még, ne hagyja ki. A boltban kapható a nyomába sem ér az otthon gyúrtnak. Sütöttek a rokonok sajtos stanglit, tallért, diós-vaníliás kiflit, és a cukrász felmenő torta hegyeket álmodott a nagy napra.

Hamar elkezdődött a dínom-dánom. Kellemes érzések, mosolygó arcok, könnyes szemű örömanyák.
Igazi parasztlagzi. Az ifjú ara falusi, párja fővárosi. Olyan jót életükben nem ettek a Budapestről érkező rokonok. A rántott hús sem műanyag ízű volt. Nem a hipermarket hatalmas hűtőjéből emelték ki a műanyag tálcás feldarabolt karajt. A töltött hús szinte megszólalt, olyan finom volt benne a hegyekben szedett gombából gyúrt töltelék. Az éjfél után szervírozott székelykáposzta is nyomot hagyott sok pesti ingmellén és lelkében.

A távozókat figyelmeztette az ara édesanyja, másnap morzsalakodalom lesz, el ne felejtsék! Morzsalagzi? Nem értették, csak tudták, délben ismét jelenésük van a lakodalom színhelyén.
Vasárnap összegyűlt a másnapos tömeg. Újabb dínom-dánom. 200 literes fazékban rotyogott, forrt újjá – szó szerint – a káposzta. Sült húsok illata töltötte be a teret. A sütemények hegyekben álltak. Ámultak a pesti rokonok. És ismét nekiláttak a soha nem evett finomságoknak.

Nyár volt, igazán meleg. De szívemet még jobban felforrósították azok a kedves mondatok, amelyeket csak úgy elcsíptem a morzsalagzin. De szeretnék itt élni vidéken, ilyen ételeket enni, főzni, sütni, beszélgetni. Vidéki asszony kell nekem! – mondták többen.

Bemegy az üzletbe. Az eladó megmutatja a prosiból kinézett cuccot. Olcsó és valamennyire azért biztosan jó is. Az eladó lebeszéli. Nem jó, van jobb, bár az „icipicit” drágább. Vevő ért a szép szóból, áttér a jobb minőségűre. Igaz, kicsit drágábban, de vásárol egy megbízható készüléket.
Csakhogy van olyan vásárló is, aki a konkrét összeggel érkezik (ennyi van és kész). Hogy a minőség nem olyan jó? Nem érdekli. Jogosan. Elvileg rossz termék nem kerül a katalógusba, pláne nem az áruházba. Megveszi. Olcsón.

Csakhogy az áruházlánc belső szabályzata (vagy a főnöki utasítás) leírja, ha nem sikerül az eladónak a drágább termékre „átbeszélnie” a vevőt, akkor néhány ezresnek integethet a fizetési borítékával. Igaz, lehet ezt azzal magyarázni, hogy a dolgozó nem volt hatékony, hiányzott belőle az eladáshoz szükséges rátermettség. És máris legális a levonás.

De az is normális vajon, hogy a három napos cseregarancia alatt visszavitt mikrohullámú sütőket nem a szervízbe viteti az üzletvezető, hanem a polcra. Mármint az üzlet polcára. És ismét akad egy madár, igazi pali, aki megveszi. Olcsón. Ja és azért, mert bízik az üzletben.

Kicsi korrupció. Mindenki a saját szintjén csinálja. Ahogy tudja. Nem sajnálom a havi néhány (?) ezrest a buszvezetőtől. Dehogy sajnálom. Biztosan jól jön a fizetés kiegészítés. Így működik az ország. A mutyizók országa a miénk.

Csakhogy. Néhányan próbálják becsületesen élni életüket. De lassan már annak a néhánynak sem fog menni. Hogy miért?

Buszsofőrönként napi (mondjuk) negyvenezret bukik a Volán, általa sokat az állam. Más szakmában máshogy megy a csalás, hazugság, szépen mondva okoskodás.
Nem bántok senkit. De én megpróbálok becsületesen élni. Ameddig tudok.

– Nem is értem, hogy ezek a városiak (ebben az esetben én) hogyan tudják megenni ezeket az íztelen gyümölcsöket! – csusszant ki barátnőm száján. Elképedését őszinte szemmeresztgetéssel húzta alá. Ő, aki falusi. A szó legkedvesebb értelmében mondom: tiszta ember.

Az Alföldről érkezett, jelenleg zöldségesben dolgozik. Megkóstol ezt azt és csodálkozik. Mesél arról, hogy milyen, amikor az ember felnyúl a magasba és a fa alsó ágáról leemel néhány fülbevalónak is alkalmas dupla cserkót. Cseresznyét. Nem ezresért kilóját, hanem ingyen. Izgatottan mondja, milyen kimenni a ház mögé a határba, a dinnyésbe és leemelni a sajátot. A dinnyét, ami nem tökös.

Kérdezi: – Mikor ettem utoljára olyan dinnyét, ami megrepedt amikor belényomtam gömbölyű hasába a kést? A tökös nem reped. Szép nagy, mert a tök gyökeres szárára kötözik a dinnye szárát. Szívósabb, több tápanyaghoz jut a földből. Gyorsan nő. Dinnye az is, csak tökös. A paradicsom? Ehetetlen a nagyiéhoz képest. Csirkét múlt héten először vett hentesnél. Ők otthon vágták, forró vízben kopasztották. A „városi” műanyag ízű. A tojás fehér a házihoz képest. Imádom, ahogy mesél. Összefut a nyál a számban a falusi koszt ízét már a számban érzem.

Nehéz lehet neki megszokni a műanyag ételt. Ez olyan lehet, mint krumplistésztának való kockatésztát enni a pörkölthöz. Vagy cérnametéltből spagettit készíteni. Nekem csak ez jutott összehasonlítási alapul: hiába tészta ez is, az is, összetéveszthetetlenül más az íze a formától (talán a receptúrától) függően.

Boldog az az ember, aki szakmájában megtalálja hivatását, társában élete párját.
Még boldogabb az, aki teljes életet él. Azt mondják nem számít, semmi más nem számít, csak az, hogy egészséges vagy! De az egészség oly tág fogalom. Testi tünetek nélkül is lehet beteg egy ember: lelkileg. Az egészség maga a harmónia. Hippokratész is azt mondta, hogy a testi, lelki harmóniában keresendő a teljes élet. A betegség maga a diszharmónia.

Sorvadó lélekkel olyan sokan vágynak másra. De félnek lépni vagy nem is léphetnek egy új útra. Nincs idő, nincs pénz, nincs erő az újrakezdéshez. De sokan lennének boldogabbak, ha megtehetnék azt, hogy újrakezdik. Tévedni emberi dolog – tartja a mondás. Az elfuserált élet megváltoztatásához isteni erő kell. Ki ad ehhez támaszt? Óóó Istenem, miért nincs két életem? A Piramis együttes örökzöldjét vajon hányan hallgatják szomorúan?

Szuper városi bölcsődénk csodálatos dolgozói nem tehetnek arról, hogy lényegesen kevesebben férnek be az intézményi ellátásba, mint amennyien szeretnének. Az egyedülállók, a munkahelyi igazolással rendelkezők előnyt élveznek. De így sem mindenki fér be a bölcsődébe. Elvileg már a jövő szeptemberi évad is telt házzal indulhatna.

Vissza kell térni a munka világába. Jót tesz gyermeknek, édesanyának és hazánknak is. Dolgozni kell, a gyermek pedig jó helyen van a bölcsődében. Gondos kezek óvják, fáradhatatlan figyelem övezi a kicsiket. Mennék és sokan mások is mennének dolgozni – ha csak 4, 6 órában, akkor is. Nincs hely, nincs lehetőség.
Néhány hónap múlva minden még nehezebb lesz. A május 1-je után születetteket már csak két éves korukig „támogatja„ az állam. Nem lenne ezzel baj. A gyermek szocializálódásához elengedhetetlen a család mellett a kisközösség.

De ha már most telt házzal üzemelnek bölcsődék, óvodák, akkor hová és hogyan térjen vissza az édesanya? Persze, vannak magánbölcsődék. Megfizethető áron? Hát, már akinek. Vannak pályázatok is. Dorogon bővülhet a kisdedóvó. És máshol?

Mindenki várja, milyen megoldás születik arra vonatkozóan, hogyan oldódik meg a kisgyermekes anyukák korántsem könnyű helyzete. A munkaerőpiac gyakorlatilag kirekeszti a fiatalokat, akik nemzetünk gyarapodásáért nemcsak gyermeket vállalnak, vállalnának, hanem a munka világába minél hamarabb visszatérve a nemzetgazdasági mutatókat is erősítenék. De hogyan?
Pártpolitikától függetlenül várja mindenki a megoldást. A nemzet gyarapodása, a jövő itt kezdődik.

Drága kosztümből second-hand ruhába átöltöztetett bábuk üdvözlik a sétálókat. Használt holmik ékesítik a főutat, a mellékutcákat és a lakótelepeket egyaránt.
A butikosok félve lesik az üresen maradt boltokat, ki nyit majd ott újabb kereskedést. Természetesen használt ruhásat.

Bent jártam az egyikben a minap. Az eladó mosolyogva tutujgatott egy kisbabát, amíg anyukája válogatott a gyermekruhák között. – Jaj, de édes, milyen aranyos fiúcska! – sikongatott kissé ostobán. Aztán bejött egy másik anyuka. A babát visszatette a kocsiba és rohant a másikhoz. – Végre már egy kislány. Elegem van a kisfiúkból! – mondta és kezdte a gügyögést az újabb kuncsaft babájánál. A vásárlók összenéztek. Majd szinte egyszerre távoztak.

Észre sem vette a hirtelen távozókat, már hozzám fordult: – Mindegyik bálás a főút felé törekszik, nemhogy maradnának ott ahol vannak! Nem örülök a konkurenciának! Olyan lesz lassan a főút, mint egy pláza. Egyik butikból ki, másikba be. Csak szórakoznak az emberrel!
Úgy gondolom, szegény eladó nem érti az egész lényegét: aki olcsón akar jót venni, annak mindegy, hogy hány száz métert kell megtennie, megkeresi a legolcsóbbat, azt a típusú, formájú öltözéket, amelyikre szüksége van. Meg is kapja néhány százasért.

A szenvedélyes turkászok pedig a minőséget fogják keresni. De az olcsóság mellett mindenképpen az eladó személyisége lesz a döntő. A kényszeres gügyögés helyett, a kedves egyszerű beszéd. Nem pedig a kapkodó, bántó szavak.

Mi van veled, mi fáj? – a nagyi nem tért magához. Az unoka felállt, picit megszorította könyökét. De nem fájt. Nem szisszent. – Semmi – mondta és már emelte volna sokat látott biciklijét, hogy tovább guruljon. Fel a dombra, aztán meg le. A nagymama, lévén két lánya, nem volt hozzászokva az ilyen fiús rosszalkodásokhoz. Eddig úgy gondolta: a nagyszülőknek csak szeretniük kell a gyereket, a nevelés a szülőkre vár. Elgondolkozott.
Annyit hallani a hiperaktivitásról. A tudománytalan tudományos meghatározásokról. A gyerekek viselkedészavaráról. A túlpörgésről. De szintén sokat beszélnek arról is, hogy nem mozognak a gyerekek manapság. Fáradtan rogynak a fűre száz méter futás után. A kevéske testnevelésóra nem elég semmire. Hallottam a minap egy testnevelő tanártól, hogy a falusi diákok is alig tudnak már fára mászni. Hiperpasszívok lettek.

A biciklizés jó dolog – kergették egymást a gondolatok a nagymama fejében. Megmozgatja a testet, közösséget kovácsol a lurkók között, ráadásul a friss levegőn vannak. Nem lehet ezzel baj. Ráadásul jobb, mintha bent ülne a gyerek a szobában. Popkornos zacskóval a kezében a tévét bámulná. Egy biztos, az unoka nem hiperaktív a szó tudományos (már amennyire vizsgálható ez a probléma) értelmében. De talán még szerencsésebb azért, mert nem hiperpasszív. Vannak barátai, van biciklije és van kedve. Futni, bicajozni, rohanni a társai után.
Van élete. Neki van. Mások a televízióban, a számítógépes „élő” programokon, programokban nőnek fel.

A kaputelefonon csengettem férjem: dobja le a szeletelt kétnapos kenyeret. Már úgysem kell. Vettünk frisset.
A fél kilónyi kenyér röpült a kezembe, én pedig siettem a kis családhoz. – Elfogadja? Kérdeztem az asszonykától, aki hálásan elmosolyodott. Láttam, ahogy végigfut arcán: ma nem éheznek. Nem kelnek a gyomrok korgására az éjjel.

Pörgött az agyam, hogyan segíthetnék, mi van otthon, amit adhatok?
Futottam a negyedikre. Gyerekem elrendeztem és már néztem is a konyhapultot: kókuszos kockák. Hat darab. Tegnap óta senki nem nyúlt hozzá a tálcához, de még finom lehet. Sajtostallér egy zacskónyi és néhány megolvadt, de édesen finom kekszes-csokis csibeforma édesség. Pakoltam és futottam. A kicsik a kenyeret (a szeletelt szárazat, amit előbb nyújtottam át nekik) majszolták. Édeseim, mi vezethetett titeket ilyen nyomorba? Odaértem hozzájuk. Átadtam a kis pakkot. Mosolyogtak és megköszönték az adományt. Összeszorult szívvel kérdeztem, mikor járnak erre legközelebb? – minden nap késő délután. Válaszolta az anya.

Édes Istenem! Hogyan segíthetnék? Mit tudok összepakolni nekik holnapra?
Aztán eszembe jutott az a sok gazdag, aki lazacot eszik és százezreket költ naponta. Pazarlás az egész világ. Aztán az is szembe jutott, hogy egyik nap két liter tejet öntöttem a wc-be, mert megsavanyodott. Pazarlás minden szinten. Bevillant, hogy tegnap a pékségben egy édesanya hatodikos forma lányával a száraz kenyeret kérte az eladótól. Monda, hogy mióta munkanélküli már erre sem jut. Tiszták voltak, rendesek. Ami a legfontosabb: dolgozni akartak, de nem volt hol.

Mennyivel szebb lenne a világ, ha minden gazdag család gyámolítana egy szegényebbet. Nem pénzzel, de étellel, ruhával segítené őket. Aztán a bizalom kialakulása után jöhetnének az életvezetési tanácsok. A tanítás és taníttatás, a könyvek megszerettetése. Ha lennének munkahelyek, a munka megkedveltetése.

Álomvilág. De én álmodok tovább. Segítek a családnak, ameddig tudok. Szendvicset készítek ma a gyerekeknek. Szalámival, sajttal, zöldséggel. Hogy legyen erejük. Talán a tanuláshoz.

Új telkeket alakítottak ki a falu fölé magasodó dobtetőn. Ott vásárolt egy parcellát magának és férjének egyik ismerősöm. Felépült a házuk, de a terasz kövezésére még nem találtak megfelelő mestert, sőt anyagot sem, hiába járták a környékbeli kereskedőket és hívták a szakikat. Vagy egy vagyonért kínálták a kiválasztott terméket az árusok vagy pedig nem is hallottak róla.

Egy szép vasárnap délután az ifjú pár útra kelt. Végigjárták a falu utcáit. A köszöntések egymást érték. Az egyik háznál megakadt a szemük a tornácos bejárón. Ott volt a kő, amit kerestek. Mívesen letéve. Idős ember lépett ki a házból a fiatalokhoz sietett.. Szóba elegyedtek, a beszélgetés során elmesélték, hogy nemrégiben költöztek Leányvárra, de még nem tökéletes az otthonuk. Valami még hibádzik. A terasz.

Nincsenek véletlenek. A sors a bácsi személyében egy kőművest vezetett eléjük, saját házának tornácát is ő rakta. A kellemes beszélgetés még kellemesebben zárult.
A bácsi megígérte, hogy megszerzi számukra az áhított követ, hiszen tudja, hol „keresse”. Segít a letételében is. Csak azért, mert örül, hogy fiatalok népesítik be az ő szeretett faluját. Ez az Adjon Isten! - Leányvár névjegye. A fiatalok szívesen fogadták. Otthonra leltek.