Az aprócska alkatrészek, darabkák, a festék- és anyagösszetétel rendkívül fontos. Megjegyezte: ha jót akarok, csak hazai, fából készült játékokat vegyek. Tanúsítványaikon minden fontos információt feltüntetnek. És a magyar szervek odafigyelnek a részletekre! – hangsúlyozta és hozzátette Kati néni, hogy ne higgyek a drága márkáknak. Azok közül is sok veszélyes.

Megszületett kisfiam és valóban megpróbáltam figyelni a részletekre. Többségében jó minőségű fa vagy fém játékokkal töltöttük fel a polcokat. Sajnos néhány furcsa műanyagból készült autó, összerakós is bekerült a gyűjteménybe. Igaz, nem túl hosszú életűre tervezték készítői azokat a kacatokat: kezemet néha megfogta a zacskóból kiszedett kisautó piros festéke, egy másiknak kettévált a műanyag kereke. Ezek az autók röpültek a kukába.

A napokban olvastam egy tanulmányt arról, hogy Németországban megvizsgált félszáz játék közül 42-nél találtak minőségbeli problémát. Sok fajáték is volt közöttük. A játékok nyolcvan százaléka hibás, rossz anyagból készült, veszélyes. Ezek után mire gondoljak? A precíz, fegyelmezett németeknél ekkora hibák lehetnek, akkor nálunk mi a helyzet? Pláne, hogy újabb és újabb vacak-árukat árusító üzletek nyitják ki kapuikat a gyanútlan vásárlók előtt.
Egyetlen esélyünk van: hogy a szigorú hazai szabályozás betartatására még jobban odafigyelnek a szervek.

Sétáltunk a csolnoki erdőben, mezőn, a földút szélén és töltöttük kosarunkat. Lassan telt a vesszőből font, de a lágy levegő, az októberi nap sugarainak langy melege feledtette a sok tüskekarmolást.
Hazatérve fáradtan omlottam a puha kanapéra. Kullancs talán már nincs, nem vizsgálódom. Legalábbis nem ez lesz első teendőm. Számba vettem egy mosott bogyót, éreztem édes-fanyarságát. Lekvár, íz. De finomak voltak a befőttes üvegbe töltött édességek. Évekig ettük, ehettük. Nagypapám időt és energiát nem kímélve mosta, passzírozta, szőrözte és vagdosta a szemeket. De hol a recept? Nincs. Nem is volt. A drága papa magával vitte. A fejében. Nem kérdeztük, nem volt fontos. Akkor. Hiszen csinálta, főzte a finom lekvárt. Nekünk, akiket a legjobban szeretett.

Most szeretném kérni, elkérni tőle. Leírni a mennyiségeket: cukor, főzés ideje - mit, mikor kell tenni a csipkével. Nem tudom, már nem kérhetem.
Bekapcsoltam a számítógépet. Mennyire bonyolult a lekvárfőzés…a szürke szavaktól, utasításoktól elment a kedvem.
A csipkéből így minden este teát készítek. Leforrázott bogyók, csak ennyi maradt nekem.

Nem vagyok mániákus, de izgalmas, amikor a stílus tökéletes és egyedi, akár maga az ember.
Mindezek ellenére vagy éppen ezért nem vagyok trendmániás, ami mai világunk legnagyobb fertője, az üresség takarója. Szó szerint.
Az emberek megítélése – főleg, ha idegen helyre mennek be – egyértelműen a viselt ruházat alapján történik. Szörnyű ez a megállapítás, de igaz.

A kisboltba betérő nyakkendős, öltönyös úriembert, a kiskosztümös, ápolt hölgyet mindig – kivéve, ha APEH ellenőrnek nézik – sokkal szívesebben szolgálják ki, mint egy munkásruhás kőművest. A benzinkútra betérve szintén ez a helyzet. A ruha teszi az embert – tönkre.

Nagyon sok ismerősöm a legújabb, a legjobb állítást fogadja el. Ráadásul csak a legdrágábbat veszik, a többi gagyi címmel. Pedig mennyire téved az ember, ha csak a viseletet nézi. Természetesen nem az ápoltság a kérdés, hanem a trendkövetés valódi fontossága. Az Egyén hiánya.

Főiskolás társam szőke fürtjeit kencéi, testét márkás ruhái és a kosz tartotta össze. De mindenki, aki ránézett szépnek látta. Szép rózsaszín lufinak, amely ürességtől kong.
Így volt egy évtizede, így van ez most is.

Buszos utazásaim során középiskolás lányok nyakig mázolva, pirosítva, púderezve, szemüket feketére keretezve lógnak a kapaszkodón. Ízléstelenül összeválogatott, de állítólag a legújabb divat szerinti ruhákban feszítenek. Szidják, hangosan cikizik, ócsárolják az egyszerűen öltözöttet, a tisztát, akinek nem százszínű az arca, a haja, a ruházata. Inkább egyéni, egyedi. Talán még könyv is van nála. Talán készült az órára és akiből lesz valaki. Nem azért, mert szorgalmas, hanem mert csendes, mert gondolkozik. Nemcsak a divaton, esetleg máson is.

Szeretem, ha valaki szépen öltözött. De még inkább, ha tiszta. Ha lát, előre, túl a ruhákon, a sminken. És nem cikizi azt, akinek nem telik vagy máson jár az agya.

Magzatvédő-vitaminok, természetesen már a fogantatás előtti pillanattól szedve. Kombinált és integrált tesztek, tuti Down-szűrés. Ultrahang, természetesen négy dimenziós. Hát az meg milyen? Színes, mozgó, időt mutató. Fontos. Ez is, mint ahogy sok más.
Két évvel ezelőtt kölcsönkaptam egy nyolcvanas években írt baba-mama tudástárat. Akkor még azt írták, hogy a várandós anyuka a 16. hét táján hagyja abba a dohányzást. Kisfiamat várva két évvel ezelőtt az már nem is volt kérdés, hogy dohányzik e az anyuka, vagy sem. Ez természetes. Egyértelmű, hogy óvjuk a magzatot. Nem cigizünk, nem járunk füstös helyre. Szedtem egy jóféle magzatvédő vitamint is. Tele volt folsavval. Ez a lényeg – mondta védőnőm. Elhittem.

Kislányommal terhesen már nemcsak a folsav a lényeg. Jód! Jódot kell szedni és omega-3 zsírsavat. A magzat fejlődéséhez elengedhetetlen. Intelligens lesz a bébi – az omega-3-tól. Ez tuti. Ez most a divat. Bocsánat, a legfrissebb orvostudományi megállapítás.

Egyre több nő szül császármetszéssel. Sajnálom hölgytársaimat, hiszen sokkal tovább tart a fájdalom. Keresztül metszve hasfal, zsírszövet és még miegymás. Sokszor a problémás baba-helyzet, eltérő tér-arányok okai a metszésnek. De valamikor egészen más. Anyuka fél, retteg a szüléstől, a fájdalomtól. Sajnálom, hogy nem tudják: igazi hormonbomba szabadul fel édesanyában és a születendő gyermekben is. A természet úgy rendezte el, hogy „simán” menjen így az átmenet.

Ez van. Vitamint szedünk, vizsgálgatunk és már előre eltervezzük melyik napra kérjük a metszést.
Régen minden egyszerűbb volt? Vagy csak nem voltak lehetőségeik az anyáknak?

De még mindig úgy gondolom, a magzatnak ugyanaz a helye, mint régen és ugyanaz a folyosó vezeti a külvilágra. Ha a Jóisten is úgy akarja.

Az idén három esküvőre voltunk hivatalosak. Olyan meleg volt az augusztusi ceremónián is, hogy a templom hűse kifejezést a legfiatalabbak nem is érthették.
Igazi parasztlagzi volt. Több mint másfél száz vendég, rokonok és barátok. A menyasszony gyönyörű, a vőlegény jópofa – ahogy illik. Harminchat csirke adta életét, belefőttek a levesbe. És persze a házi cérnametélt. Aki nem kóstolta még, ne hagyja ki. A boltban kapható a nyomába sem ér az otthon gyúrtnak. Sütöttek a rokonok sajtos stanglit, tallért, diós-vaníliás kiflit, és a cukrász felmenő torta hegyeket álmodott a nagy napra.

Hamar elkezdődött a dínom-dánom. Kellemes érzések, mosolygó arcok, könnyes szemű örömanyák.
Igazi parasztlagzi. Az ifjú ara falusi, párja fővárosi. Olyan jót életükben nem ettek a Budapestről érkező rokonok. A rántott hús sem műanyag ízű volt. Nem a hipermarket hatalmas hűtőjéből emelték ki a műanyag tálcás feldarabolt karajt. A töltött hús szinte megszólalt, olyan finom volt benne a hegyekben szedett gombából gyúrt töltelék. Az éjfél után szervírozott székelykáposzta is nyomot hagyott sok pesti ingmellén és lelkében.

A távozókat figyelmeztette az ara édesanyja, másnap morzsalakodalom lesz, el ne felejtsék! Morzsalagzi? Nem értették, csak tudták, délben ismét jelenésük van a lakodalom színhelyén.
Vasárnap összegyűlt a másnapos tömeg. Újabb dínom-dánom. 200 literes fazékban rotyogott, forrt újjá – szó szerint – a káposzta. Sült húsok illata töltötte be a teret. A sütemények hegyekben álltak. Ámultak a pesti rokonok. És ismét nekiláttak a soha nem evett finomságoknak.

Nyár volt, igazán meleg. De szívemet még jobban felforrósították azok a kedves mondatok, amelyeket csak úgy elcsíptem a morzsalagzin. De szeretnék itt élni vidéken, ilyen ételeket enni, főzni, sütni, beszélgetni. Vidéki asszony kell nekem! – mondták többen.

Bemegy az üzletbe. Az eladó megmutatja a prosiból kinézett cuccot. Olcsó és valamennyire azért biztosan jó is. Az eladó lebeszéli. Nem jó, van jobb, bár az „icipicit” drágább. Vevő ért a szép szóból, áttér a jobb minőségűre. Igaz, kicsit drágábban, de vásárol egy megbízható készüléket.
Csakhogy van olyan vásárló is, aki a konkrét összeggel érkezik (ennyi van és kész). Hogy a minőség nem olyan jó? Nem érdekli. Jogosan. Elvileg rossz termék nem kerül a katalógusba, pláne nem az áruházba. Megveszi. Olcsón.

Csakhogy az áruházlánc belső szabályzata (vagy a főnöki utasítás) leírja, ha nem sikerül az eladónak a drágább termékre „átbeszélnie” a vevőt, akkor néhány ezresnek integethet a fizetési borítékával. Igaz, lehet ezt azzal magyarázni, hogy a dolgozó nem volt hatékony, hiányzott belőle az eladáshoz szükséges rátermettség. És máris legális a levonás.

De az is normális vajon, hogy a három napos cseregarancia alatt visszavitt mikrohullámú sütőket nem a szervízbe viteti az üzletvezető, hanem a polcra. Mármint az üzlet polcára. És ismét akad egy madár, igazi pali, aki megveszi. Olcsón. Ja és azért, mert bízik az üzletben.

Kicsi korrupció. Mindenki a saját szintjén csinálja. Ahogy tudja. Nem sajnálom a havi néhány (?) ezrest a buszvezetőtől. Dehogy sajnálom. Biztosan jól jön a fizetés kiegészítés. Így működik az ország. A mutyizók országa a miénk.

Csakhogy. Néhányan próbálják becsületesen élni életüket. De lassan már annak a néhánynak sem fog menni. Hogy miért?

Buszsofőrönként napi (mondjuk) negyvenezret bukik a Volán, általa sokat az állam. Más szakmában máshogy megy a csalás, hazugság, szépen mondva okoskodás.
Nem bántok senkit. De én megpróbálok becsületesen élni. Ameddig tudok.

– Nem is értem, hogy ezek a városiak (ebben az esetben én) hogyan tudják megenni ezeket az íztelen gyümölcsöket! – csusszant ki barátnőm száján. Elképedését őszinte szemmeresztgetéssel húzta alá. Ő, aki falusi. A szó legkedvesebb értelmében mondom: tiszta ember.

Az Alföldről érkezett, jelenleg zöldségesben dolgozik. Megkóstol ezt azt és csodálkozik. Mesél arról, hogy milyen, amikor az ember felnyúl a magasba és a fa alsó ágáról leemel néhány fülbevalónak is alkalmas dupla cserkót. Cseresznyét. Nem ezresért kilóját, hanem ingyen. Izgatottan mondja, milyen kimenni a ház mögé a határba, a dinnyésbe és leemelni a sajátot. A dinnyét, ami nem tökös.

Kérdezi: – Mikor ettem utoljára olyan dinnyét, ami megrepedt amikor belényomtam gömbölyű hasába a kést? A tökös nem reped. Szép nagy, mert a tök gyökeres szárára kötözik a dinnye szárát. Szívósabb, több tápanyaghoz jut a földből. Gyorsan nő. Dinnye az is, csak tökös. A paradicsom? Ehetetlen a nagyiéhoz képest. Csirkét múlt héten először vett hentesnél. Ők otthon vágták, forró vízben kopasztották. A „városi” műanyag ízű. A tojás fehér a házihoz képest. Imádom, ahogy mesél. Összefut a nyál a számban a falusi koszt ízét már a számban érzem.

Nehéz lehet neki megszokni a műanyag ételt. Ez olyan lehet, mint krumplistésztának való kockatésztát enni a pörkölthöz. Vagy cérnametéltből spagettit készíteni. Nekem csak ez jutott összehasonlítási alapul: hiába tészta ez is, az is, összetéveszthetetlenül más az íze a formától (talán a receptúrától) függően.

Boldog az az ember, aki szakmájában megtalálja hivatását, társában élete párját.
Még boldogabb az, aki teljes életet él. Azt mondják nem számít, semmi más nem számít, csak az, hogy egészséges vagy! De az egészség oly tág fogalom. Testi tünetek nélkül is lehet beteg egy ember: lelkileg. Az egészség maga a harmónia. Hippokratész is azt mondta, hogy a testi, lelki harmóniában keresendő a teljes élet. A betegség maga a diszharmónia.

Sorvadó lélekkel olyan sokan vágynak másra. De félnek lépni vagy nem is léphetnek egy új útra. Nincs idő, nincs pénz, nincs erő az újrakezdéshez. De sokan lennének boldogabbak, ha megtehetnék azt, hogy újrakezdik. Tévedni emberi dolog – tartja a mondás. Az elfuserált élet megváltoztatásához isteni erő kell. Ki ad ehhez támaszt? Óóó Istenem, miért nincs két életem? A Piramis együttes örökzöldjét vajon hányan hallgatják szomorúan?

Szuper városi bölcsődénk csodálatos dolgozói nem tehetnek arról, hogy lényegesen kevesebben férnek be az intézményi ellátásba, mint amennyien szeretnének. Az egyedülállók, a munkahelyi igazolással rendelkezők előnyt élveznek. De így sem mindenki fér be a bölcsődébe. Elvileg már a jövő szeptemberi évad is telt házzal indulhatna.

Vissza kell térni a munka világába. Jót tesz gyermeknek, édesanyának és hazánknak is. Dolgozni kell, a gyermek pedig jó helyen van a bölcsődében. Gondos kezek óvják, fáradhatatlan figyelem övezi a kicsiket. Mennék és sokan mások is mennének dolgozni – ha csak 4, 6 órában, akkor is. Nincs hely, nincs lehetőség.
Néhány hónap múlva minden még nehezebb lesz. A május 1-je után születetteket már csak két éves korukig „támogatja„ az állam. Nem lenne ezzel baj. A gyermek szocializálódásához elengedhetetlen a család mellett a kisközösség.

De ha már most telt házzal üzemelnek bölcsődék, óvodák, akkor hová és hogyan térjen vissza az édesanya? Persze, vannak magánbölcsődék. Megfizethető áron? Hát, már akinek. Vannak pályázatok is. Dorogon bővülhet a kisdedóvó. És máshol?

Mindenki várja, milyen megoldás születik arra vonatkozóan, hogyan oldódik meg a kisgyermekes anyukák korántsem könnyű helyzete. A munkaerőpiac gyakorlatilag kirekeszti a fiatalokat, akik nemzetünk gyarapodásáért nemcsak gyermeket vállalnak, vállalnának, hanem a munka világába minél hamarabb visszatérve a nemzetgazdasági mutatókat is erősítenék. De hogyan?
Pártpolitikától függetlenül várja mindenki a megoldást. A nemzet gyarapodása, a jövő itt kezdődik.