Majdnem biztosan állítom, hogy Dorogon van a legtöbb az egy négyzetméterre jutó bálabutikokból. Egyelőre.
Az elmúlt hónapokban, utóbbi hetekben gomba módra nőttek ki a földből a használt ruhákat áruló üzletek, cseréltek gazdát vagy profilt a korábban jól menő butikok.

Drága kosztümből second-hand ruhába átöltöztetett bábuk üdvözlik a sétálókat. Használt holmik ékesítik a főutat, a mellékutcákat és a lakótelepeket egyaránt.
A butikosok félve lesik az üresen maradt boltokat, ki nyit majd ott újabb kereskedést. Természetesen használt ruhásat.

Bent jártam az egyikben a minap. Az eladó mosolyogva tutujgatott egy kisbabát, amíg anyukája válogatott a gyermekruhák között. – Jaj, de édes, milyen aranyos fiúcska! – sikongatott kissé ostobán. Aztán bejött egy másik anyuka. A babát visszatette a kocsiba és rohant a másikhoz. – Végre már egy kislány. Elegem van a kisfiúkból! – mondta és kezdte a gügyögést az újabb kuncsaft babájánál. A vásárlók összenéztek. Majd szinte egyszerre távoztak.

Észre sem vette a hirtelen távozókat, már hozzám fordult: – Mindegyik bálás a főút felé törekszik, nemhogy maradnának ott ahol vannak! Nem örülök a konkurenciának! Olyan lesz lassan a főút, mint egy pláza. Egyik butikból ki, másikba be. Csak szórakoznak az emberrel!
Úgy gondolom, szegény eladó nem érti az egész lényegét: aki olcsón akar jót venni, annak mindegy, hogy hány száz métert kell megtennie, megkeresi a legolcsóbbat, azt a típusú, formájú öltözéket, amelyikre szüksége van. Meg is kapja néhány százasért.

A szenvedélyes turkászok pedig a minőséget fogják keresni. De az olcsóság mellett mindenképpen az eladó személyisége lesz a döntő. A kényszeres gügyögés helyett, a kedves egyszerű beszéd. Nem pedig a kapkodó, bántó szavak.

A nagymama fáradtan állt a tér végében. Várta, hogy kisunokája leguruljon a domboldalról. A cigaretta kezében már inkább csak parázsló hamu volt. Elfelejtette szívni a nagy izgalomban. Nehogy elessen ez a gyerek! – kiabálta lelke, de szinte már szája is nyitódott volna, hogy hangot adjon érzelmeinek. Hirtelen hatalmas csattanás. Szervezetében más ingerületek indultak el. A gyerek feküdt a porban, a kerék csak forgott, a pedál a földbe vájta kis lapátját.

Mi van veled, mi fáj? – a nagyi nem tért magához. Az unoka felállt, picit megszorította könyökét. De nem fájt. Nem szisszent. – Semmi – mondta és már emelte volna sokat látott biciklijét, hogy tovább guruljon. Fel a dombra, aztán meg le. A nagymama, lévén két lánya, nem volt hozzászokva az ilyen fiús rosszalkodásokhoz. Eddig úgy gondolta: a nagyszülőknek csak szeretniük kell a gyereket, a nevelés a szülőkre vár. Elgondolkozott.
Annyit hallani a hiperaktivitásról. A tudománytalan tudományos meghatározásokról. A gyerekek viselkedészavaráról. A túlpörgésről. De szintén sokat beszélnek arról is, hogy nem mozognak a gyerekek manapság. Fáradtan rogynak a fűre száz méter futás után. A kevéske testnevelésóra nem elég semmire. Hallottam a minap egy testnevelő tanártól, hogy a falusi diákok is alig tudnak már fára mászni. Hiperpasszívok lettek.

A biciklizés jó dolog – kergették egymást a gondolatok a nagymama fejében. Megmozgatja a testet, közösséget kovácsol a lurkók között, ráadásul a friss levegőn vannak. Nem lehet ezzel baj. Ráadásul jobb, mintha bent ülne a gyerek a szobában. Popkornos zacskóval a kezében a tévét bámulná. Egy biztos, az unoka nem hiperaktív a szó tudományos (már amennyire vizsgálható ez a probléma) értelmében. De talán még szerencsésebb azért, mert nem hiperpasszív. Vannak barátai, van biciklije és van kedve. Futni, bicajozni, rohanni a társai után.
Van élete. Neki van. Mások a televízióban, a számítógépes „élő” programokon, programokban nőnek fel.

Már sötétedett, amikor kisfiammal lépcsőházunk elé értünk. Emeltem volna a gyereket, a műanyagmotort, amikor észrevettem egy hasonló korú anyukát három gyerekével. Nem játszani voltak a téren. A kukáknál álltak. Derékig matatott a középső fiú, a legkisebb a babakocsiban, míg a nagylány a raffiaszatyrot tartotta. Kiflicsücsök, romlott párizsi. Ennyit láttam. Aztán szemérmesen elfordítottam fejem. Szerencsétlenek. Milyen életük lehet ezeknek a gyerekeknek?

A kaputelefonon csengettem férjem: dobja le a szeletelt kétnapos kenyeret. Már úgysem kell. Vettünk frisset.
A fél kilónyi kenyér röpült a kezembe, én pedig siettem a kis családhoz. – Elfogadja? Kérdeztem az asszonykától, aki hálásan elmosolyodott. Láttam, ahogy végigfut arcán: ma nem éheznek. Nem kelnek a gyomrok korgására az éjjel.

Pörgött az agyam, hogyan segíthetnék, mi van otthon, amit adhatok?
Futottam a negyedikre. Gyerekem elrendeztem és már néztem is a konyhapultot: kókuszos kockák. Hat darab. Tegnap óta senki nem nyúlt hozzá a tálcához, de még finom lehet. Sajtostallér egy zacskónyi és néhány megolvadt, de édesen finom kekszes-csokis csibeforma édesség. Pakoltam és futottam. A kicsik a kenyeret (a szeletelt szárazat, amit előbb nyújtottam át nekik) majszolták. Édeseim, mi vezethetett titeket ilyen nyomorba? Odaértem hozzájuk. Átadtam a kis pakkot. Mosolyogtak és megköszönték az adományt. Összeszorult szívvel kérdeztem, mikor járnak erre legközelebb? – minden nap késő délután. Válaszolta az anya.

Édes Istenem! Hogyan segíthetnék? Mit tudok összepakolni nekik holnapra?
Aztán eszembe jutott az a sok gazdag, aki lazacot eszik és százezreket költ naponta. Pazarlás az egész világ. Aztán az is szembe jutott, hogy egyik nap két liter tejet öntöttem a wc-be, mert megsavanyodott. Pazarlás minden szinten. Bevillant, hogy tegnap a pékségben egy édesanya hatodikos forma lányával a száraz kenyeret kérte az eladótól. Monda, hogy mióta munkanélküli már erre sem jut. Tiszták voltak, rendesek. Ami a legfontosabb: dolgozni akartak, de nem volt hol.

Mennyivel szebb lenne a világ, ha minden gazdag család gyámolítana egy szegényebbet. Nem pénzzel, de étellel, ruhával segítené őket. Aztán a bizalom kialakulása után jöhetnének az életvezetési tanácsok. A tanítás és taníttatás, a könyvek megszerettetése. Ha lennének munkahelyek, a munka megkedveltetése.

Álomvilág. De én álmodok tovább. Segítek a családnak, ameddig tudok. Szendvicset készítek ma a gyerekeknek. Szalámival, sajttal, zöldséggel. Hogy legyen erejük. Talán a tanuláshoz.

Egy csodálatos kis sváb falu Leányvár. Az ott élők tisztelik egymást. A tiszta házak ablakaiban nyaranta piroslanak a muskátlik. Idős nénik könyökölnek a párkányokon. Üdvözölnek minden arra járót. Kedveském, csillagom – toldják a köszöntés mellé. Dolgos emberek.
A napokban hallottam egy történetet, amely még inkább növeli a leányváriak iránti szeretetem és tiszteletem.

Új telkeket alakítottak ki a falu fölé magasodó dobtetőn. Ott vásárolt egy parcellát magának és férjének egyik ismerősöm. Felépült a házuk, de a terasz kövezésére még nem találtak megfelelő mestert, sőt anyagot sem, hiába járták a környékbeli kereskedőket és hívták a szakikat. Vagy egy vagyonért kínálták a kiválasztott terméket az árusok vagy pedig nem is hallottak róla.

Egy szép vasárnap délután az ifjú pár útra kelt. Végigjárták a falu utcáit. A köszöntések egymást érték. Az egyik háznál megakadt a szemük a tornácos bejárón. Ott volt a kő, amit kerestek. Mívesen letéve. Idős ember lépett ki a házból a fiatalokhoz sietett.. Szóba elegyedtek, a beszélgetés során elmesélték, hogy nemrégiben költöztek Leányvárra, de még nem tökéletes az otthonuk. Valami még hibádzik. A terasz.

Nincsenek véletlenek. A sors a bácsi személyében egy kőművest vezetett eléjük, saját házának tornácát is ő rakta. A kellemes beszélgetés még kellemesebben zárult.
A bácsi megígérte, hogy megszerzi számukra az áhított követ, hiszen tudja, hol „keresse”. Segít a letételében is. Csak azért, mert örül, hogy fiatalok népesítik be az ő szeretett faluját. Ez az Adjon Isten! - Leányvár névjegye. A fiatalok szívesen fogadták. Otthonra leltek.

Nőnap volt hétfőn. Kötelező kűr - letudva. Gondolják sokan. Kevesen mélyülnek el azon morfondírozva, hogy mit is jelent ez a nap. Tényleg, miért is kell külön ünnepelni a gyengébbik nemet? A virágboltokban ilyenkor háromszorosára emelt árú virággal „meglepni” a kedvest, a nőt? Nem kell. Figyelmeztetésre, hogy hm-hmm ma van nőnap, vetetni a hites urunkkal egy szál görbe gerberát? A maradékot. Nem kell, nincs értelme - ha kötelező. Igaz a mondás, a tiszteletet ki kell érdemelni. De akkor meg minek a Nőnap, a nemzetközi? Szerintem fontos, ünnepeljünk, és hagyjunk ünnepelni másokat is!

Szeretem a növényeket, a szálasat és a cserepeset egyaránt. Sorakoznak is lakásunk előtt kovácsoltvas állványon a szebbnél-szebb futók és muskátlik. Hétfőnként kapnak vizet és némi gondoskodást tőlem. Indultam volna hétfőn is a locsolókannával feléjük, de megtorpantam a nyitott ajtóban. Egyetlen egy cserepecske díszelgett az állványon. Valaki elvitte az összes többi növényt anyósnak, anyának, feleségnek Nőnapra. Tiszteletből. Tiszteletlenül. Legalább egy cédulát hagyott volna, hogy „köszi szépen!”, vagy ilyesmi. De semmi. Remélem legalább azok örültek, akik kapták a cserepeseimet.

Vigyázzanak rájuk! A fiúkra, férjükre pedig legyenek büszkék, hiszen nem feledkezett meg a Nőnapról, a nemzetköziről!

Olyan élményben volt részem, amelyről Marcel Proust írt Az eltűnt idő nyomában című regényében. Nekem is megelevenedett csodaszép gyermek- és ifjúkorom egy íz gondolatára.
Proustnál az a bizonyos teába mártott sütemény volt a gondolatébresztő. Nálam a régen nem látott (de állítólag kapható) kekszes-barackos Boci csoki különleges és mámorító illata és íze. Igazi euforikus állapotba kerültem.

Barátnőm hívott telefonon és azzal indította a beszélgetést, hogy megevett egy egész táblányi csokit abból a bizonyosból, amely meghatározta a 16-18 éves korunkat. Életem egyik legszebb időszakát, a felelőtlen marháskodások korát. Bár nem láttam évek óta a boltok polcain és úgy gondoltam, már levette a gyár az ízpalettáról a kekszes-barackost, mégis mintha a számban éreztem volna azt a csodát.

Villogtak előttem fiatalságom képei, átéltem újra tinédzserkori élményeim: az utat a gimiig, a véget nem érő uzsonnázásokat, lógásokat, angol órákat, kézilabdás testneveléseket. Drága Hajnal tanár úr! A hétvégi bulikat, a készülődést és a tizennyolcadik születésnapom. Azt a feledhetetlent.
Köszönöm Nati!

Hallottam már munkakutyákról, de az elmúlt napon új ismerettel gazdagodtam a négylábú barátainkat illetően. Egy fűrésztelepen él Kajla. Őrzi a raktárat és örömöt szerez minden munkatársnak. Etetik, ha marad néhány falat az uzsonnára hozott kenyérszeletből. De az ebnek kevés a tucatnyi harapásnyi étel. Észre is vették ezt a dolgozók. A főnöküknek szóltak, hogy a telep őrzéséért vegyenek a kutyusnak egy rúd szalámit hetente.

A házikasszából kellene kivenni a néhány száz forintot. Csakhogy ezt nem lehet. A cég állami, a foglalkoztatottak bérét, a járulékokat és az egyéb kiadásokat az államkassza fedezi. Mi a teendő ilyenkor? Ahhoz, hogy elszámolhassák azt a néhány százast, felvételiztetni kell Kajlát.
Hívták is a fővárosi központból a telephely vezetőjét: Mi a kutya neve? Milyen fajtájú? Milyen színű? Azt hitte vicc az egész. De nem. Egy hét múlva érkezett egy boríték a kutya felvételi lapjával. A gyár foglalkoztatta a szerencsés kutyust, így már nem találhat kivetnivalót még az APEH sem abban, hogy kutyaszalámival kényeztetik a dolgos állatot. Megjegyezném, Kajla szerencsés alomban látta meg a napvilágot, hiszen a mai világban a kétlábúaknak is nehéz munkát találni. Ő pedig bejelentett munkaerőként falhatja a szalámit.

Néhány héttel ezelőtt megismerkedtem egy családdal. Anya, apa és két apróság. Gyönyörűek, értelmesek, mind a négyen. Igazi Angyalok. Tisztán gondolkodnak. Egyszerűek, a szó legnemesebb értelmében. Parasztházat terveztetnek, abban szeretnének élni. Élni igazi, sallangoktól és hazugságoktól mentes életüket.

Angyalok. Csak bámulom őket, szinte már zavarba ejtően. Én jövök zavarba, nem ők. Régóta nem tapasztaltam olyan nyugalmat, mint amikor bűvkörükbe vonnak.
Én nem vagyok tiszta, nem vagyok angyalka, de démonaim vannak. Feltettem magamban a kérdést: mi a hiba a tökéletes összképben? A válaszom: semmi. De akkor is fúr a kíváncsiság, mi nem stimmel? De nem találom a választ. Nem találom, mert akárhányszor találkozok velük, megszáll a nyugalom.

Bármiről kérdezem őket, tiszta választ kapok. Ismerik a könyvek világát, a filmekét, nem maradnak ki az élet sodrából, mégis csak a szépet látják maguk körül. A szépet a mi rút, hernyórágta valóságunkból. Hogy csinálják? Angyalian, démonok nélkül (?).

Bencsik János tatabányai polgármester, országgyűlési képviselő és képviselőjelölt blogja a kampányidőszakban a választások lezárultáig szünetel.

Mindig úgy tudtam, hogy falun az értelmiségi a pap, a tanár és az orvos. Időnként a párttitkárt is idesorolták, de ritkán fordult elő, hogy az tanult is lett volna. Gondoltam, hogy ez városon sem lehet másképp, mert minden tanult ember értelmiségi. És mindenki tanult ember, ha elvégezte hazájában a legmagasabb iskolákat. De olyan emberekkel is találkoztam, akik egyetemi tanulmányok nélkül is elsajátították ugyanazt a tudást, mint az egyetemet végzettek. Így hát őket is értelmiséginek tekintettem. Az egyetemistákat viszont rendszeres felkészülésre szorítják az egymást követő vizsgaidőszakok, és félévtizeden keresztül értelmiségi közegben élnek. Miután számtalan egyetem működik hazánkban, ezért számolatlanul kellene kikerülniük ezekből az új magyar szellemi elitnek, a ma és a jövendő értelmiségének. Ha tehát minden egyetemet végzett értelmiségi, de közülük mégsem mindenki felel meg az értelmiségi lét elvárásainak, akkor nagy baj van a magyar felsőoktatásban. De a bajt a gyökerénél kell orvosolni, az alapoktatás háza tája is rendteremtésre vár.

A feladat sikeres elvégzése nem tűnik számomra hiú ábrándnak, miután személyes benyomásaim folyton-folyvást megerősítik bennem azt az élményérzetet, miszerint élnek és egyben alkotnak még közöttünk ízig-vérig értelmiségi tanáremberek. Ezen a héten, két eltérő napon, ugyanazon színpadon, ugyanazon fiatalemberrel foghattam kezet. Első nap a magyar nyelv ismeretéről adott számot kiemelkedő módon, és az elért sikerre ráaludva egyet, másnap matematikából is bizonyította rátermettségét. Miközben a második napi teljesítményért járó díjat adtam át fiatal barátunknak, azon morfondíroztam, hogy válik-e majd belőle igaz magyar értelmiségi. Miután a matematika mellett a magyar nyelv varázslatos rendszere sem ismeretlen előtte, minden esélye meg van rá. Hacsak a magyar egyetemi rendszer valamely rejtélyes oknál fogva, ki nem öli belőle az erre való képességet.

Esélyes a fiú, mert a magyar nyelv, a gyökrendszeren alapszik. Ahogy a mag kicsírázik, és szárba szökken, úgy bomlik ki pulzálva a magyar nyelv. Sajátos vonása a tárgyszerűség, a hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód. Kétségtelen, hogy a magyar nyelv működési rendjében a szellem és a nyelv összefonódásának lehetünk tanúi. Nem én mondom, hanem a nemzetközi összehasonlító nyelvészet elismert kutatói, hogy a magyar nyelv a szellem lenyomata. Azt is mondják, hogy magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni. A már említett fiatalemberünkre gondolva, ugyancsak lehet ebben valami. Teller Ede mondta egyszer: „Amennyiben nem Ady nyelvén ismertem volna meg a világot, akkor aligha vittem volna többre egy átlagos középiskolai tanárnál.”

A magyar nyelv tehát fennmaradásunk záloga. Nálunk, magyaroknál az anyanyelv még szorosabban összefügg a közösség lelki állapotával, még fontosabb a túlélés szempontjából, mint más nemzeteknél. Nyelvünk egybefonódik önazonosságunk tudatával. Déry Tibor fél évszázaddal ezelőtt írt sorai aktuálisabbnak tűnnek, mint akkoriban: „A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul. Mind rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Mintegy hű és pontos tükörben, nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem ijesztő hanyatlását, a társadalmi fegyelem felbomlását.” És tegyük hozzá azt is, hogy az idegen szavak mellett elcsenevészednek az eredetiek. Kosztolányi imigyen vélekedik minderről: „Akkor válik igazán veszedelmessé, amikor az idegen szavak – az idegen gondolkodás jelképei – magyar álarcot öltenek, s úgy honosodnak meg.”

Ne hagyjuk hát anyanyelvünk kiváló termőképességű parcelláit megműveletlenül. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy az idegenből érkező nyelvi parlagfű el ne lepje anyanyelvi értékmezeinket. Ez esetben nem csupán egyfajta allergiával, hanem nemzeti immunrendszerünk totális összeomlásának valós veszélyével állunk szemben. Jól véssük szívünkbe Illyés Gyula szavait: „Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.” Tegyük hát ki szívünk-lelkünk anyáinktól és apáinktól öröklött magyar nyelvünkért, mert nem más az nékünk, mint tündérkertünk és kincsesládánk