Nőnap volt hétfőn. Kötelező kűr - letudva. Gondolják sokan. Kevesen mélyülnek el azon morfondírozva, hogy mit is jelent ez a nap. Tényleg, miért is kell külön ünnepelni a gyengébbik nemet? A virágboltokban ilyenkor háromszorosára emelt árú virággal „meglepni” a kedvest, a nőt? Nem kell. Figyelmeztetésre, hogy hm-hmm ma van nőnap, vetetni a hites urunkkal egy szál görbe gerberát? A maradékot. Nem kell, nincs értelme - ha kötelező. Igaz a mondás, a tiszteletet ki kell érdemelni. De akkor meg minek a Nőnap, a nemzetközi? Szerintem fontos, ünnepeljünk, és hagyjunk ünnepelni másokat is!

Szeretem a növényeket, a szálasat és a cserepeset egyaránt. Sorakoznak is lakásunk előtt kovácsoltvas állványon a szebbnél-szebb futók és muskátlik. Hétfőnként kapnak vizet és némi gondoskodást tőlem. Indultam volna hétfőn is a locsolókannával feléjük, de megtorpantam a nyitott ajtóban. Egyetlen egy cserepecske díszelgett az állványon. Valaki elvitte az összes többi növényt anyósnak, anyának, feleségnek Nőnapra. Tiszteletből. Tiszteletlenül. Legalább egy cédulát hagyott volna, hogy „köszi szépen!”, vagy ilyesmi. De semmi. Remélem legalább azok örültek, akik kapták a cserepeseimet.

Vigyázzanak rájuk! A fiúkra, férjükre pedig legyenek büszkék, hiszen nem feledkezett meg a Nőnapról, a nemzetköziről!

Olyan élményben volt részem, amelyről Marcel Proust írt Az eltűnt idő nyomában című regényében. Nekem is megelevenedett csodaszép gyermek- és ifjúkorom egy íz gondolatára.
Proustnál az a bizonyos teába mártott sütemény volt a gondolatébresztő. Nálam a régen nem látott (de állítólag kapható) kekszes-barackos Boci csoki különleges és mámorító illata és íze. Igazi euforikus állapotba kerültem.

Barátnőm hívott telefonon és azzal indította a beszélgetést, hogy megevett egy egész táblányi csokit abból a bizonyosból, amely meghatározta a 16-18 éves korunkat. Életem egyik legszebb időszakát, a felelőtlen marháskodások korát. Bár nem láttam évek óta a boltok polcain és úgy gondoltam, már levette a gyár az ízpalettáról a kekszes-barackost, mégis mintha a számban éreztem volna azt a csodát.

Villogtak előttem fiatalságom képei, átéltem újra tinédzserkori élményeim: az utat a gimiig, a véget nem érő uzsonnázásokat, lógásokat, angol órákat, kézilabdás testneveléseket. Drága Hajnal tanár úr! A hétvégi bulikat, a készülődést és a tizennyolcadik születésnapom. Azt a feledhetetlent.
Köszönöm Nati!

Hallottam már munkakutyákról, de az elmúlt napon új ismerettel gazdagodtam a négylábú barátainkat illetően. Egy fűrésztelepen él Kajla. Őrzi a raktárat és örömöt szerez minden munkatársnak. Etetik, ha marad néhány falat az uzsonnára hozott kenyérszeletből. De az ebnek kevés a tucatnyi harapásnyi étel. Észre is vették ezt a dolgozók. A főnöküknek szóltak, hogy a telep őrzéséért vegyenek a kutyusnak egy rúd szalámit hetente.

A házikasszából kellene kivenni a néhány száz forintot. Csakhogy ezt nem lehet. A cég állami, a foglalkoztatottak bérét, a járulékokat és az egyéb kiadásokat az államkassza fedezi. Mi a teendő ilyenkor? Ahhoz, hogy elszámolhassák azt a néhány százast, felvételiztetni kell Kajlát.
Hívták is a fővárosi központból a telephely vezetőjét: Mi a kutya neve? Milyen fajtájú? Milyen színű? Azt hitte vicc az egész. De nem. Egy hét múlva érkezett egy boríték a kutya felvételi lapjával. A gyár foglalkoztatta a szerencsés kutyust, így már nem találhat kivetnivalót még az APEH sem abban, hogy kutyaszalámival kényeztetik a dolgos állatot. Megjegyezném, Kajla szerencsés alomban látta meg a napvilágot, hiszen a mai világban a kétlábúaknak is nehéz munkát találni. Ő pedig bejelentett munkaerőként falhatja a szalámit.

Néhány héttel ezelőtt megismerkedtem egy családdal. Anya, apa és két apróság. Gyönyörűek, értelmesek, mind a négyen. Igazi Angyalok. Tisztán gondolkodnak. Egyszerűek, a szó legnemesebb értelmében. Parasztházat terveztetnek, abban szeretnének élni. Élni igazi, sallangoktól és hazugságoktól mentes életüket.

Angyalok. Csak bámulom őket, szinte már zavarba ejtően. Én jövök zavarba, nem ők. Régóta nem tapasztaltam olyan nyugalmat, mint amikor bűvkörükbe vonnak.
Én nem vagyok tiszta, nem vagyok angyalka, de démonaim vannak. Feltettem magamban a kérdést: mi a hiba a tökéletes összképben? A válaszom: semmi. De akkor is fúr a kíváncsiság, mi nem stimmel? De nem találom a választ. Nem találom, mert akárhányszor találkozok velük, megszáll a nyugalom.

Bármiről kérdezem őket, tiszta választ kapok. Ismerik a könyvek világát, a filmekét, nem maradnak ki az élet sodrából, mégis csak a szépet látják maguk körül. A szépet a mi rút, hernyórágta valóságunkból. Hogy csinálják? Angyalian, démonok nélkül (?).

Bencsik János tatabányai polgármester, országgyűlési képviselő és képviselőjelölt blogja a kampányidőszakban a választások lezárultáig szünetel.

Mindig úgy tudtam, hogy falun az értelmiségi a pap, a tanár és az orvos. Időnként a párttitkárt is idesorolták, de ritkán fordult elő, hogy az tanult is lett volna. Gondoltam, hogy ez városon sem lehet másképp, mert minden tanult ember értelmiségi. És mindenki tanult ember, ha elvégezte hazájában a legmagasabb iskolákat. De olyan emberekkel is találkoztam, akik egyetemi tanulmányok nélkül is elsajátították ugyanazt a tudást, mint az egyetemet végzettek. Így hát őket is értelmiséginek tekintettem. Az egyetemistákat viszont rendszeres felkészülésre szorítják az egymást követő vizsgaidőszakok, és félévtizeden keresztül értelmiségi közegben élnek. Miután számtalan egyetem működik hazánkban, ezért számolatlanul kellene kikerülniük ezekből az új magyar szellemi elitnek, a ma és a jövendő értelmiségének. Ha tehát minden egyetemet végzett értelmiségi, de közülük mégsem mindenki felel meg az értelmiségi lét elvárásainak, akkor nagy baj van a magyar felsőoktatásban. De a bajt a gyökerénél kell orvosolni, az alapoktatás háza tája is rendteremtésre vár.

A feladat sikeres elvégzése nem tűnik számomra hiú ábrándnak, miután személyes benyomásaim folyton-folyvást megerősítik bennem azt az élményérzetet, miszerint élnek és egyben alkotnak még közöttünk ízig-vérig értelmiségi tanáremberek. Ezen a héten, két eltérő napon, ugyanazon színpadon, ugyanazon fiatalemberrel foghattam kezet. Első nap a magyar nyelv ismeretéről adott számot kiemelkedő módon, és az elért sikerre ráaludva egyet, másnap matematikából is bizonyította rátermettségét. Miközben a második napi teljesítményért járó díjat adtam át fiatal barátunknak, azon morfondíroztam, hogy válik-e majd belőle igaz magyar értelmiségi. Miután a matematika mellett a magyar nyelv varázslatos rendszere sem ismeretlen előtte, minden esélye meg van rá. Hacsak a magyar egyetemi rendszer valamely rejtélyes oknál fogva, ki nem öli belőle az erre való képességet.

Esélyes a fiú, mert a magyar nyelv, a gyökrendszeren alapszik. Ahogy a mag kicsírázik, és szárba szökken, úgy bomlik ki pulzálva a magyar nyelv. Sajátos vonása a tárgyszerűség, a hasonlatokra, képekre építő kifejezésmód. Kétségtelen, hogy a magyar nyelv működési rendjében a szellem és a nyelv összefonódásának lehetünk tanúi. Nem én mondom, hanem a nemzetközi összehasonlító nyelvészet elismert kutatói, hogy a magyar nyelv a szellem lenyomata. Azt is mondják, hogy magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni. A már említett fiatalemberünkre gondolva, ugyancsak lehet ebben valami. Teller Ede mondta egyszer: „Amennyiben nem Ady nyelvén ismertem volna meg a világot, akkor aligha vittem volna többre egy átlagos középiskolai tanárnál.”

A magyar nyelv tehát fennmaradásunk záloga. Nálunk, magyaroknál az anyanyelv még szorosabban összefügg a közösség lelki állapotával, még fontosabb a túlélés szempontjából, mint más nemzeteknél. Nyelvünk egybefonódik önazonosságunk tudatával. Déry Tibor fél évszázaddal ezelőtt írt sorai aktuálisabbnak tűnnek, mint akkoriban: „A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul. Mind rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Mintegy hű és pontos tükörben, nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem ijesztő hanyatlását, a társadalmi fegyelem felbomlását.” És tegyük hozzá azt is, hogy az idegen szavak mellett elcsenevészednek az eredetiek. Kosztolányi imigyen vélekedik minderről: „Akkor válik igazán veszedelmessé, amikor az idegen szavak – az idegen gondolkodás jelképei – magyar álarcot öltenek, s úgy honosodnak meg.”

Ne hagyjuk hát anyanyelvünk kiváló termőképességű parcelláit megműveletlenül. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy az idegenből érkező nyelvi parlagfű el ne lepje anyanyelvi értékmezeinket. Ez esetben nem csupán egyfajta allergiával, hanem nemzeti immunrendszerünk totális összeomlásának valós veszélyével állunk szemben. Jól véssük szívünkbe Illyés Gyula szavait: „Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.” Tegyük hát ki szívünk-lelkünk anyáinktól és apáinktól öröklött magyar nyelvünkért, mert nem más az nékünk, mint tündérkertünk és kincsesládánk

Fantasztikus az, ahogy kisiskolás leánykák képesek küzdeni a csapatért. Egészen pontosan a Csapatért, amelynek a társak mellett részét képezik a szülők, a felkészítő tanárok, az edző „sporik”. Néhány évvel ezelőtt, amikor a TSC lelkes titkárnő-mindenese felkarolta a szivacskézilabdát, emlékszem, hogy a picurka leánykák még bizonytalan mozdulatokkal, időnként esetlenül, leginkább saját elképzeléseik megvalósítására törekedvén barátkoztak a nagyok sportágával. A mai kicsik viszont már csapatként, taktikusan, látványos akciókat vezetve örvendeztetik meg a pálya szélén ücsörgő szüleiket. Az edzők szigorúan kemény utasításokat adnak, s a törékeny leánykák zokszó nélkül viselik. A góloknak és a győzelemnek pedig úgy örvendenek, mint a nagyok, kört alkotva, egymás kezét fogva lejtik az örömtáncot.

Először magam is azt gondoltam, hogy még korai a felnőttes szigor, a rendszeres és következetes munka. De most, amikor ügyesen mozogva látom önfeledten játszani a kicsiket, nos már én is másként látom. Másként, mert megtanulták, hogy a sportban is vannak határok, szabályok, amelyeket nem lehet áthágni büntetlenül. És azt is, hogy csapatban, csak egymásra figyelve lehet eredményt elérni. Az öröm pedig megsokszorozódik. Örül a csapat, az edző, a szülők, örül az egész iskola. Mint ahogy örült az egész város, amikor még a női kézilabda is hasonló sikereket ért el, mint ma a fiúk. Ahogy a közös örömet szemléltem, el kezdtem magamban összeszámolni azoknak a lányoknak a neveit, akik még ma is a magyar élvonal játékosai – közöttük a válogatottnak is tagjai -, és itt nevelkedtek a városban. Sőt, egyetlen iskolában, de két kiváló edző kezei alatt. És arra is gondoltam, hogy bár csak egy kicsivel lenne jobb a gazdasági helyzet, s akkor a lányoknak nem kellene elhagyniuk szülővárosukat. Egy csapatra való sikerembert számoltam össze.

Szomorú, de garasoskodnunk kell, mert a központi elvonások jelentősen megkurtították a város költségvetését. Mindenhol spórolni kell, s lesznek feladatok, amelyek el is fognak maradni. Valójában a sport finanszírozása nem is kötelező feladat, egyszerűen el is lehetne hagyni a költségvetési fejezetek közül. De a sport nem is egyszerű költségvetési sor, hanem mindannyiunk közös jövője. Ha nem most, és nem játszva tanulja meg a jövő felnőtt nemzedéke, hogy a közösségi életnek társas szabályrendszer az alapja, ha nem most érzi meg, hogy siker, eredmény csak kitartó munkával érhető el, ha nem éli meg közösségben az örömteli pillanat keserveket feledtető élményét, akkor abból a jövőbeni felnőtt nemzedékből nem is lesz egymással együttműködő, és egymást tiszteletben tartó közösség. A sport, bár nem kötelező feladat, de mégis nélkülözhetetlen, ha ereje teljében lévő magyar társadalomról álmodozunk.

S miután másról értelmetlen dolog is lenne ábrándozni, ezért a sport támogatását nem kurtíthatjuk meg. Nem, mert a szivacskézilabdán kívül még számos sportágban több ezer városi gyermek sportol rendszeresen. Az elmúlt hetekben volt módomban találkozni velük saját birodalmaikban. Jártam az atlétáknál, súlyemelőknél, birkózóknál, s a focistáknál is. Azt is láttam, hogy nem mindenkiből lesz majd olimpikon. De láttam azt is, hogy ezen összetartó közösségek megléte nélkül, mily szegények és gyöngék is lennénk, mint közösség. De ráadásul még eredményesek is, és egyre-másra szerzik és hozzák a hazai és nemzetközi bajnoki érmeket. Nekünk hozzák az elért sikereket, nekünk tatabányaiaknak. Ezért aztán az idén is támogatjuk a sportot, legyen az diák-, fogyatékos-, tömeg-, vagy épp élsport. Mert a szurkolótáborok is új életre keltek. Mert a pályák szélén megjelentek a régi nagyok, az idolok, akikre fel lehet nézni. Akik már megfutották a saját pályájukat. Akik szívesen adnak autogramot a nebulóknak, s ha kérik, akkor még tanácsokat is. Akik ma már a város köztiszteletben álló tagjai. Olyan emberek, akik saját szakmájukban és hivatásukban is helyt álltak. Egy megtartó közösség pillérei.

Az én gyermekkoromban két szent étel volt a Tiszaháton: az aratási búzapép meg a paprikás hal. Ezeket úgy vette a szatmári ember, mint az Isten két fő-fő jótéteményét. Az egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelentette.
Szent étel? Áldás? Minden bizonnyal, hiszen a tiszaháti ember ma is legalább olyan átéléssel, aprólékossággal és élvezettel meséli a búzapép elkészítésének valamennyi részletét, a szemek kiválogatásától a famozsárban, faütővel történő tisztításon keresztül egészen a tálalásig, mint a környék másik híres csemegéjének a kürtősfánknak a születését, s aligha fordul meg a fejében, hogy a búzapépet valaha talán éppen olcsósága miatt avatták „szentté”. Hiszen szent volt és áldás minden, amit a természet ajándékba vagy olcsón adott: a „fődi mogyoró”, amit a határ, vagy a sulyom, amit a mocsár termett, s a kukorica, amit meg lehetett főzni, amiből puliszkát vagy málékenyeret lehetett készíteni, vagy a szabad tűzhely vígan lobogó csutkalángján szerteszét szikrázó habfehér „kokasokat” lehetett pattogtatni.
A szabályszerűen élő szatmári falvakban mindenkinek szigorúan szabályozott volt az étkezése. Csirkét, tyúkot még a nagygazda sem ehetett, csak sátoros ünnepen. A csirkét el kellett adni. Ezért volt olyan találó a mondás” hogy „ha a paraszt tyúkot eszik, akkor vagy ő beteg, vagy a tyúk. Mi azért ettünk. Hetente legalább kétszer. De a szomszéd gyerekekben a sok tartalmatlan, üres étel, a csupa víz, se liszt, se zsír habarék, keménymagos leves, meggy, korpa- lekvárcibere talán azóta, hogy felnőttek, a gyermekkorra való visszaemlékezésekben minden bizonnyal fenyegető, rombolásra kész áradattá áll össze.

Őseink eléltek csikóhúson, bürgecsörgén is, egy kis kumisz alkohollal. Nagyszüleim is eléggé egyoldalúan táplálkoztak. A mezőn többnyire szalonnát sütöttek. A magyar ember sohasem volt főzelékevő. Jó volt a hús köret nélkül is. „Elég füvet evett az a szegény állat egész életében” – mondták. Ki értené meg, hogy mi, magyarok, miért szeretjük jobban a zsírt az olajnál, az állati hulladékból kisült zsiradékot az illatos fák bogyójának nedvénél, de a szív és a gyomor dolgában sok mindent nem lehet megérteni.     Emlékszem nyíregyházi diákkoromban apám egy görög barátja meghívott magukhoz ebédre. Azóta már megszoktam az olajt, sőt vannak olyan ételek – a hal, a máj vagy a sertéskaraj rántva -, amelyeket zsírban sütve ma már el sem tudok képzelni. De akkor, ott, Vaszil bácsiéknál – ma is érzem orromban az olajszagot, és látom a tálban a hatalmas, zsíros egyben sült sertéshús-monstrumot – annyira iszonyodtam tőle, hogy egy falatot sem bírtam volna belőle megenni. Mindenfélét kitaláltam, csak hogy megússzam az azzal a „szörnyűséggel” való gasztronómiai érintkezést.
„Legjobb főzelék a hús, legjobb gyümölcs a bor, legszebb bútor a szépasszony” - vallotta nagyapám – ámbár alkoholféleséget már hosszú idő óta egyáltalán nem ivott –, aki főzeléknek nevezett mindent, ami nem hús és nem tésztaféle volt. Én is az ő fajtája vagyok. Lencse, borsó, káposzta, bab - vagy ahogy Szatmárban mondtuk, paszuly - nekem ma is csak afféle ételpótló. Ha tehetem, a húst hússal eszem. A tészták közül is csak a tarhonyával, a lekváros derelyével, és – talán a nevem miatt is – a szilvás gombóccal vagyok barátságban. A többiekkel csak köszönő-, vagy, ha már nagyon muszáj, „elfogadom” viszonyban vagyok

Szegény ember vízzel főz. Valaha az Erdőháton, ahol gyerekeskedtem, a parasztasszony megpirított egy kis lisztet, belekavarta  a forró vízbe, és kész volt az „ietel”. A dunántúli gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az az almásietel, amit Móricz „Tragédia” című elbeszélésében a főhős, Kis János fia egy drótozott falú cserépedényben  kivisz a mezőre az apjának. Nem tejben habart almalevesre, hanem almás pitére gondol a „pannon” diák.

Almásétel, szilvaleves, mindennapos volt a mi vidékünkön. Gyümölcsfa szinte minden kertben volt. Egy szelet kenyér, egy marék magvaváló szilva, és – akkor már leves sem kellett – kész volt a szegényebb gyerekeknek az ebéd. Én magam is, ahogy – „Nomen est omen” - a nevem is mutatja, feltehetően valamelyik hétszilvafás szilvásból származhatok. Talán ezért is szeretem annyira a szilvát, és ezért teszek kivételt a szilvás gombóccal és a lekváros barátfülével.

Rendhagyó módon most is éppen lekváros derelyét eszem. Megkívántam. Hasán fehér festékkel, gyöngybetűkkel rápingált „Penyigei szilvalekvár” felirattal ellátott, kékfestő kendővel bekötött szájú, csinos kis natúr cserépedényből - ahogy az Erdőháton mondjuk „szilkéből”- kivett elixírrel töltve tálalja a feleségem.

A szilvalekvár íze valami egészen régi, gyermekkori emléket idéz fel bennem. Tisztán látom, ahogy a tűz parázslik a lekvárfőző üst alatt, amelyben penyigei „nemtudomszilva” ciberéje fortyog. Egy kis csuporban nekem, a bámészkodó gyereknek is adnak belőle.

Eszem a barátfülét, és emlékezem. Látom a henger alakú takaros kis fanyélből és a végén egy acéltengely körül forgó, sárgarézből készült, hullámos élű, vágó és cakkozó körkésből álló tip-top szerszámot, gyermekkorom egyik legkedvesebb kis konyhai eszközét, amelynek modern – feleségem által használt – változata már nem olyan bájos, kedves, mint az a hajdani derelyemetsző volt.

„Derelye, ez a magyar ereje”- mondta nagyapám az „Igét”. A gyerekkori ízektől és hangoktól testben és lélekben megtisztulok, és erősebb leszek. Az Ige – ahogy mondani szokták – testté válik bennem.

Egy Rigához közeli, tengerparti város elegáns szállodájának tanácskozó termében ültünk. Ha jól emlékszem – de ehhez már az akkor készült feljegyzéseimet is elő kellene vennem -, a városka korábban az orosz haditengerészet egyik központi bázisaként működött, s lakói túlnyomó része is orosz anyanyelvű volt. A szovjet blokk összeomlását követően, miután a lettek nem túlságosan kedvelték a „betolakodókat”, az orosz lakosság távozásra kényszerült. A nyolcvanezres város lakossága megfeleződött, a hátrahagyott lakóépületek és katonai bázisok pedig a rohamos pusztulás jeleit mutatták. A gyarmatosítók bűzös leheletétől való megszabadulás ténye feledtette a város testén tátongó, fekélyszerű rozsdatemető, kétségtelenül kellemetlen látványát. Nagy ívű rehabilitációs tervek születtek, de hogy végül is mi valósulhatott meg belőlük, restellem, de azóta sem néztem utána.

Szóval egy szállodai tanácskozó teremben ültünk, és én épp arról értekeztem, hogy a Világbank miért is érdekelt abban, hogy szakértői programokat finanszírozzon az egyik legnagyobb, társadalmi megújítási programokat segítő alapítvánnyal karöltve. Mellesleg a tetszetős nevű alap mögött álló befektetői kör birtokolta, s ma még inkább birtokolja a világ egyik legnagyobb sajtóbirodalmát. Egy közel három esztendős tudásátadási program végéhez közeledtünk. Az együttműködés keretében a korábbi szocialista blokk országainak középvárosai cserélték ki az átmenet első évtizedével kapcsolatos tapasztalataikat, gazdaságfejlesztési és stratégiai menedzsment témakörben.

Arról beszéltem, hogy a Világbank valójában most térképezi fel a keleti blokk középvezetőinek értékrendjét, az általuk szorgalmazott válságkezelési programok tartalmát, a jövendővel kapcsolatos várakozásaikat és terveiket. Keresik azokat a személyeket, akiket a Bertelsmann Alapítvánnyal közösen továbbra is kiemelt partnerként kezelhetnek, és különleges képzésekben részesíthetnek majd. Azokat a leendő szakértőket, akik a fejlődő országok számára szervezendő „segélyprogramok” későbbi szakértői lehetnek. Tulajdonképpen arról beszéltem, hogy miközben kifinomult ügyességgel átadják saját megoldási receptjeiket, mely függőségi helyzetbe hozza a tanítványokat, addig ki is kémlelik a számukra még sok tekintetben ismeretlen kelet-európai országok belső viszonyait. Nem más ez, mint modernkori romanizálás.

Láttam én, hogy a Világbank alkalmazásában álló programvezető tekintetében a korábbi barátságos alaphangulatnak már egy szikrája sem található, de már nem volt mit tenni, a mondandóm immáron kiszakadt belőlem. Gondoltam lesz, ami lesz, legfeljebb nem kapom meg a visszaútra érvényes repülőjegyet. Aztán hirtelen félbeszakadt az ülés, egy feldúlt ábrázatú hölgy súgott valamit a tanácskozást vezető programigazgatónak. Az pedig elcsukló hangon jelentette be, hogy terrortámadás érte a Világbank egyik központját New Yorkban. A szünetben aztán egyenes adásban követhettük a második repülőgép becsapódását, majd a hatalmasra növesztett ikertornyok porba hullását. Kilenc esztendő távlatában is borzalmas látvány volt.

A szokásosnál hosszabbra nyúló szünetet követően kisimult arccal tért vissza világbanki emberünk. Kollégái közül senki sem esett áldozatul. A véletlen úgy hozta, hogy az egyébként ott dolgozó emberek tíz százaléka tartózkodott az épületben, így bár szörnyen sok áldozata volt a tragédiának, de egy nagyságrenddel kevesebb, mint amennyire számítani lehetett. Aztán a szakértői program befejeződött. A repülőjegyet én is megkaptam, de azóta nem invitáltak hasonló, úgymond „tudásátadási” programokra.

Azóta viszont dúl a terrorizmus elleni küzdelem. Afganisztán megszállva. Nem mellékesen a világ drogtermelő központjáról van szó. Irak megszállva. Az olajkitermelő kutak feletti rendelkezés jogát épp a napokban osztották újra a nagyhatalmak között. További néhány ország időnként bombával megszórva, mások megfenyegetve. Ők a nehezebben tanulók. A jó tanulók csak eladósodtak. A minap egy terrorista, bombával együtt jutott fel egy Amerikába tartó repülőgép fedélzetére. Az „utasok” halált megvető bátorsággal hatástalanították a bombával együtt. A terrorista apja már korábban értesítette a titkosszolgálatokat, hogy figyeljenek a fiára. Nem tették. A kilenc évvel ezelőtti bejelentéseket sem vették komolyan. Ezek szerint semmit sem tanultak. A napokban az amerikai elnök magára vállalta a személyes felelősséget. Közben arról beszélt, hogy tovább kell korlátozni a világ lakóinak személyiségi jogait. Az egyik magyar, vezető baloldali napilap a héten azt írta, hogy a testszkennerek mellett bevetésre készek a hőkamerák és az emberi gondolatokat távérzékeléssel letapogatni képes berendezések. Hogy véletlenszerűen, vagy tervezett módon-e, egy biztos, öles léptekkel épül a „szép új világ”.

Anyai nagyapám gazdálkodó ember volt, kisparaszt, apai nagyapám ügyvéd. Hogy a tézis és az antitézis, a kétféle ellentétes gének milyen szintézist képeznek bennem, máig nem vizsgáltam, minden bizonnyal ezután sem fogom. Érdekesebb lenne a fiamat ebből a szempontból górcső alá venni, mert ő ehhez a dolgozóparaszt-értelmiség „kevercshez” feleségem felmenői révén még munkás, bányász géneket is kapott.

De maradjunk apai nagyapámnál, aki afféle szegény ember volt, ám az ötvenes évek elején egyszer valahogy „megszaladt” neki is. Ha bort nem is - egyébként sem volt sem pálinka-, sem sör- sem borissza ember - búzát és békességet abban az évben adott neki a Jóisten. Hátsó udvarunk végében Péter-Pál után – mint a szomszéd nagygazdák kertje elején épült „asztag-városokban” – nálunk is hatalmas kazalba rakva állt a búza, az „élet”. Cséplőgép kellett hozzá.

A gépésznek – még arra is emlékszem, hogy Gaálnak hívták – nagy ügyeskedésébe került, hogy az udvar első, keskenyebb részén a két ház között áterőltesse a körmös traktor vontatta behemót masinát. A cséplőgép jobb oldali, felső része így is odacsapódott a szomszédék magas kőháza falához, s jókora sebet ejtett rajta. Ez a sérülés – bár nem voltunk velük afféle Péter és Pál, „török-átok rossz szomszédság” viszonyban – szálka volt éveken keresztül a kerítésen túl élők szemében, s – míg egy nagy tatarozás végképp el nem tüntette – mindig lelkiismeret-furdalást okozott nekünk is.

A nagy ház lakói már régen kihaltak. Üveges-képkeretezők vették birtokba, és jócskán átalakították, kipofozták a patinás, régi épületet. A mi, nagyobb részében szintén átépített, felújított házunkban, amelyben valaha heten éltünk, már csak édesanyám lakik. Valahányszor meglátogatom őt – mint Ágnes asszony a lepedőjén a vérszennyet – még mindig ott látom a szomszéd ház falának felső részén a cséplőgép karcolta régi-régi nagy sérülést.

Ennél csak az a seb ég fájdalmasabban a lelkemben, amit gyermekkori cimboráimmal nagyapám gyönyörű nagy diófájának kérgén ejtettünk. Nekem az az ötletem támadt, s ezt barátaim is elfogadták, hogy egy helyen kivágunk kültakarójából egy négyszögletes darabot, a fába egy – gombok, üveggolyók és egyéb kincseink elrejtésére szolgáló – üreget vésünk, majd a kivágott fakérget visszaillesztve tökéletes rejtekhelyet kapunk. Csak egy dologgal nem számoltunk: a diófa élő testével-lelkével. Amikor a kéregdarabot kivéstük a fából, olyan erősen kezdett folyni belőle a nedv, mint egy hatalmas sebből a vér. Hiába próbáltuk sárral és egyéb módon visszaerőltetni a kis lapocskát, a diófa kidobta magából. Kétségbeesetten, bűntudattól szenvedve menekültünk el a tett színhelyéről.

Nagyapám áldott jó ember volt. Ha nagyon felbosszantottuk, legfeljebb a kalapját vágta hozzánk. Akkor sem kaptunk ki tőle rosszalkodásunkért. Egy idő után a seb is beforrt, új, a réginél simább, finomabb kéreg jelent meg a helyén.

A diófa nincs már meg, rég ki kellett vágni, mert úgy megöregedett, hogy magától is elpusztult volna, de nekem – ahogy nagyapámat is úgy látom a régi ház udvarán, ahogy gyermekkoromban láttam – lelkemben ma is ott van édesanyám kertjében azzal a forradással a kérgén.

Amikor visszaemlékezem a cséplógépes nyárra, olyan, mintha aranypor szikrázna körülöttem. Érzem a friss szalma illatát. Estére, mikor a cséplés befejeződött, s a nagy masina eldöcögött az udvarról, kakukkfű illatú, lágy szellő jött a kert felől. Éppen elmúlófélben volt az alkonyati ég tüzes fényessége, amikor kilopakodtam a házból, belefeküdtem a friss szalmába, felvetettem a szemem a mélységesen kék égre, és sokáig gyönyörködtem a csillagokban, amelyeket elhalványított a felfelé bújó, nagy, erős világosságot hozó hold fénye. Ezek a gyermekkori illatok és villanások hiányoznak ma leginkább az életemből, s ezekre emlékszem, valahányszor hazamegyek Gyarmatra.

Lassan felkel a nap. Sokáig állok a tatabányai napfényben. Innen is látom a lelkemben, ahogy a távoli, beregszászi hegy lilába borul, és képzeletben szemlélem a mély színeket a szatmári égen és földön. Mintha az én érzéseim olvadtak volna rájuk.

A középkori szerzetesek év elején egy homokórát és egy vigyorgó koponyát tettek az asztalukra, hogy emlékeztessék őket a mulandóságra. „Csépel az idő, hatalmasan csépel, s kezdek megtelni balga bölcsességgel”- írja a költő.

Én igyekszem kidobni magamból ezt a „balga bölcsességet”. Ezért az év elején nem koponyát és homokórát, hanem annak az egykori cséplőgépnek a makettjét teszem gondolatban az íróasztalomra.