Fantasztikus az, ahogy kisiskolás leánykák képesek küzdeni a csapatért. Egészen pontosan a Csapatért, amelynek a társak mellett részét képezik a szülők, a felkészítő tanárok, az edző „sporik”. Néhány évvel ezelőtt, amikor a TSC lelkes titkárnő-mindenese felkarolta a szivacskézilabdát, emlékszem, hogy a picurka leánykák még bizonytalan mozdulatokkal, időnként esetlenül, leginkább saját elképzeléseik megvalósítására törekedvén barátkoztak a nagyok sportágával. A mai kicsik viszont már csapatként, taktikusan, látványos akciókat vezetve örvendeztetik meg a pálya szélén ücsörgő szüleiket. Az edzők szigorúan kemény utasításokat adnak, s a törékeny leánykák zokszó nélkül viselik. A góloknak és a győzelemnek pedig úgy örvendenek, mint a nagyok, kört alkotva, egymás kezét fogva lejtik az örömtáncot.

Először magam is azt gondoltam, hogy még korai a felnőttes szigor, a rendszeres és következetes munka. De most, amikor ügyesen mozogva látom önfeledten játszani a kicsiket, nos már én is másként látom. Másként, mert megtanulták, hogy a sportban is vannak határok, szabályok, amelyeket nem lehet áthágni büntetlenül. És azt is, hogy csapatban, csak egymásra figyelve lehet eredményt elérni. Az öröm pedig megsokszorozódik. Örül a csapat, az edző, a szülők, örül az egész iskola. Mint ahogy örült az egész város, amikor még a női kézilabda is hasonló sikereket ért el, mint ma a fiúk. Ahogy a közös örömet szemléltem, el kezdtem magamban összeszámolni azoknak a lányoknak a neveit, akik még ma is a magyar élvonal játékosai – közöttük a válogatottnak is tagjai -, és itt nevelkedtek a városban. Sőt, egyetlen iskolában, de két kiváló edző kezei alatt. És arra is gondoltam, hogy bár csak egy kicsivel lenne jobb a gazdasági helyzet, s akkor a lányoknak nem kellene elhagyniuk szülővárosukat. Egy csapatra való sikerembert számoltam össze.

Szomorú, de garasoskodnunk kell, mert a központi elvonások jelentősen megkurtították a város költségvetését. Mindenhol spórolni kell, s lesznek feladatok, amelyek el is fognak maradni. Valójában a sport finanszírozása nem is kötelező feladat, egyszerűen el is lehetne hagyni a költségvetési fejezetek közül. De a sport nem is egyszerű költségvetési sor, hanem mindannyiunk közös jövője. Ha nem most, és nem játszva tanulja meg a jövő felnőtt nemzedéke, hogy a közösségi életnek társas szabályrendszer az alapja, ha nem most érzi meg, hogy siker, eredmény csak kitartó munkával érhető el, ha nem éli meg közösségben az örömteli pillanat keserveket feledtető élményét, akkor abból a jövőbeni felnőtt nemzedékből nem is lesz egymással együttműködő, és egymást tiszteletben tartó közösség. A sport, bár nem kötelező feladat, de mégis nélkülözhetetlen, ha ereje teljében lévő magyar társadalomról álmodozunk.

S miután másról értelmetlen dolog is lenne ábrándozni, ezért a sport támogatását nem kurtíthatjuk meg. Nem, mert a szivacskézilabdán kívül még számos sportágban több ezer városi gyermek sportol rendszeresen. Az elmúlt hetekben volt módomban találkozni velük saját birodalmaikban. Jártam az atlétáknál, súlyemelőknél, birkózóknál, s a focistáknál is. Azt is láttam, hogy nem mindenkiből lesz majd olimpikon. De láttam azt is, hogy ezen összetartó közösségek megléte nélkül, mily szegények és gyöngék is lennénk, mint közösség. De ráadásul még eredményesek is, és egyre-másra szerzik és hozzák a hazai és nemzetközi bajnoki érmeket. Nekünk hozzák az elért sikereket, nekünk tatabányaiaknak. Ezért aztán az idén is támogatjuk a sportot, legyen az diák-, fogyatékos-, tömeg-, vagy épp élsport. Mert a szurkolótáborok is új életre keltek. Mert a pályák szélén megjelentek a régi nagyok, az idolok, akikre fel lehet nézni. Akik már megfutották a saját pályájukat. Akik szívesen adnak autogramot a nebulóknak, s ha kérik, akkor még tanácsokat is. Akik ma már a város köztiszteletben álló tagjai. Olyan emberek, akik saját szakmájukban és hivatásukban is helyt álltak. Egy megtartó közösség pillérei.

Az én gyermekkoromban két szent étel volt a Tiszaháton: az aratási búzapép meg a paprikás hal. Ezeket úgy vette a szatmári ember, mint az Isten két fő-fő jótéteményét. Az egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelentette.
Szent étel? Áldás? Minden bizonnyal, hiszen a tiszaháti ember ma is legalább olyan átéléssel, aprólékossággal és élvezettel meséli a búzapép elkészítésének valamennyi részletét, a szemek kiválogatásától a famozsárban, faütővel történő tisztításon keresztül egészen a tálalásig, mint a környék másik híres csemegéjének a kürtősfánknak a születését, s aligha fordul meg a fejében, hogy a búzapépet valaha talán éppen olcsósága miatt avatták „szentté”. Hiszen szent volt és áldás minden, amit a természet ajándékba vagy olcsón adott: a „fődi mogyoró”, amit a határ, vagy a sulyom, amit a mocsár termett, s a kukorica, amit meg lehetett főzni, amiből puliszkát vagy málékenyeret lehetett készíteni, vagy a szabad tűzhely vígan lobogó csutkalángján szerteszét szikrázó habfehér „kokasokat” lehetett pattogtatni.
A szabályszerűen élő szatmári falvakban mindenkinek szigorúan szabályozott volt az étkezése. Csirkét, tyúkot még a nagygazda sem ehetett, csak sátoros ünnepen. A csirkét el kellett adni. Ezért volt olyan találó a mondás” hogy „ha a paraszt tyúkot eszik, akkor vagy ő beteg, vagy a tyúk. Mi azért ettünk. Hetente legalább kétszer. De a szomszéd gyerekekben a sok tartalmatlan, üres étel, a csupa víz, se liszt, se zsír habarék, keménymagos leves, meggy, korpa- lekvárcibere talán azóta, hogy felnőttek, a gyermekkorra való visszaemlékezésekben minden bizonnyal fenyegető, rombolásra kész áradattá áll össze.

Őseink eléltek csikóhúson, bürgecsörgén is, egy kis kumisz alkohollal. Nagyszüleim is eléggé egyoldalúan táplálkoztak. A mezőn többnyire szalonnát sütöttek. A magyar ember sohasem volt főzelékevő. Jó volt a hús köret nélkül is. „Elég füvet evett az a szegény állat egész életében” – mondták. Ki értené meg, hogy mi, magyarok, miért szeretjük jobban a zsírt az olajnál, az állati hulladékból kisült zsiradékot az illatos fák bogyójának nedvénél, de a szív és a gyomor dolgában sok mindent nem lehet megérteni.     Emlékszem nyíregyházi diákkoromban apám egy görög barátja meghívott magukhoz ebédre. Azóta már megszoktam az olajt, sőt vannak olyan ételek – a hal, a máj vagy a sertéskaraj rántva -, amelyeket zsírban sütve ma már el sem tudok képzelni. De akkor, ott, Vaszil bácsiéknál – ma is érzem orromban az olajszagot, és látom a tálban a hatalmas, zsíros egyben sült sertéshús-monstrumot – annyira iszonyodtam tőle, hogy egy falatot sem bírtam volna belőle megenni. Mindenfélét kitaláltam, csak hogy megússzam az azzal a „szörnyűséggel” való gasztronómiai érintkezést.
„Legjobb főzelék a hús, legjobb gyümölcs a bor, legszebb bútor a szépasszony” - vallotta nagyapám – ámbár alkoholféleséget már hosszú idő óta egyáltalán nem ivott –, aki főzeléknek nevezett mindent, ami nem hús és nem tésztaféle volt. Én is az ő fajtája vagyok. Lencse, borsó, káposzta, bab - vagy ahogy Szatmárban mondtuk, paszuly - nekem ma is csak afféle ételpótló. Ha tehetem, a húst hússal eszem. A tészták közül is csak a tarhonyával, a lekváros derelyével, és – talán a nevem miatt is – a szilvás gombóccal vagyok barátságban. A többiekkel csak köszönő-, vagy, ha már nagyon muszáj, „elfogadom” viszonyban vagyok

Szegény ember vízzel főz. Valaha az Erdőháton, ahol gyerekeskedtem, a parasztasszony megpirított egy kis lisztet, belekavarta  a forró vízbe, és kész volt az „ietel”. A dunántúli gyerekeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az az almásietel, amit Móricz „Tragédia” című elbeszélésében a főhős, Kis János fia egy drótozott falú cserépedényben  kivisz a mezőre az apjának. Nem tejben habart almalevesre, hanem almás pitére gondol a „pannon” diák.

Almásétel, szilvaleves, mindennapos volt a mi vidékünkön. Gyümölcsfa szinte minden kertben volt. Egy szelet kenyér, egy marék magvaváló szilva, és – akkor már leves sem kellett – kész volt a szegényebb gyerekeknek az ebéd. Én magam is, ahogy – „Nomen est omen” - a nevem is mutatja, feltehetően valamelyik hétszilvafás szilvásból származhatok. Talán ezért is szeretem annyira a szilvát, és ezért teszek kivételt a szilvás gombóccal és a lekváros barátfülével.

Rendhagyó módon most is éppen lekváros derelyét eszem. Megkívántam. Hasán fehér festékkel, gyöngybetűkkel rápingált „Penyigei szilvalekvár” felirattal ellátott, kékfestő kendővel bekötött szájú, csinos kis natúr cserépedényből - ahogy az Erdőháton mondjuk „szilkéből”- kivett elixírrel töltve tálalja a feleségem.

A szilvalekvár íze valami egészen régi, gyermekkori emléket idéz fel bennem. Tisztán látom, ahogy a tűz parázslik a lekvárfőző üst alatt, amelyben penyigei „nemtudomszilva” ciberéje fortyog. Egy kis csuporban nekem, a bámészkodó gyereknek is adnak belőle.

Eszem a barátfülét, és emlékezem. Látom a henger alakú takaros kis fanyélből és a végén egy acéltengely körül forgó, sárgarézből készült, hullámos élű, vágó és cakkozó körkésből álló tip-top szerszámot, gyermekkorom egyik legkedvesebb kis konyhai eszközét, amelynek modern – feleségem által használt – változata már nem olyan bájos, kedves, mint az a hajdani derelyemetsző volt.

„Derelye, ez a magyar ereje”- mondta nagyapám az „Igét”. A gyerekkori ízektől és hangoktól testben és lélekben megtisztulok, és erősebb leszek. Az Ige – ahogy mondani szokták – testté válik bennem.

Egy Rigához közeli, tengerparti város elegáns szállodájának tanácskozó termében ültünk. Ha jól emlékszem – de ehhez már az akkor készült feljegyzéseimet is elő kellene vennem -, a városka korábban az orosz haditengerészet egyik központi bázisaként működött, s lakói túlnyomó része is orosz anyanyelvű volt. A szovjet blokk összeomlását követően, miután a lettek nem túlságosan kedvelték a „betolakodókat”, az orosz lakosság távozásra kényszerült. A nyolcvanezres város lakossága megfeleződött, a hátrahagyott lakóépületek és katonai bázisok pedig a rohamos pusztulás jeleit mutatták. A gyarmatosítók bűzös leheletétől való megszabadulás ténye feledtette a város testén tátongó, fekélyszerű rozsdatemető, kétségtelenül kellemetlen látványát. Nagy ívű rehabilitációs tervek születtek, de hogy végül is mi valósulhatott meg belőlük, restellem, de azóta sem néztem utána.

Szóval egy szállodai tanácskozó teremben ültünk, és én épp arról értekeztem, hogy a Világbank miért is érdekelt abban, hogy szakértői programokat finanszírozzon az egyik legnagyobb, társadalmi megújítási programokat segítő alapítvánnyal karöltve. Mellesleg a tetszetős nevű alap mögött álló befektetői kör birtokolta, s ma még inkább birtokolja a világ egyik legnagyobb sajtóbirodalmát. Egy közel három esztendős tudásátadási program végéhez közeledtünk. Az együttműködés keretében a korábbi szocialista blokk országainak középvárosai cserélték ki az átmenet első évtizedével kapcsolatos tapasztalataikat, gazdaságfejlesztési és stratégiai menedzsment témakörben.

Arról beszéltem, hogy a Világbank valójában most térképezi fel a keleti blokk középvezetőinek értékrendjét, az általuk szorgalmazott válságkezelési programok tartalmát, a jövendővel kapcsolatos várakozásaikat és terveiket. Keresik azokat a személyeket, akiket a Bertelsmann Alapítvánnyal közösen továbbra is kiemelt partnerként kezelhetnek, és különleges képzésekben részesíthetnek majd. Azokat a leendő szakértőket, akik a fejlődő országok számára szervezendő „segélyprogramok” későbbi szakértői lehetnek. Tulajdonképpen arról beszéltem, hogy miközben kifinomult ügyességgel átadják saját megoldási receptjeiket, mely függőségi helyzetbe hozza a tanítványokat, addig ki is kémlelik a számukra még sok tekintetben ismeretlen kelet-európai országok belső viszonyait. Nem más ez, mint modernkori romanizálás.

Láttam én, hogy a Világbank alkalmazásában álló programvezető tekintetében a korábbi barátságos alaphangulatnak már egy szikrája sem található, de már nem volt mit tenni, a mondandóm immáron kiszakadt belőlem. Gondoltam lesz, ami lesz, legfeljebb nem kapom meg a visszaútra érvényes repülőjegyet. Aztán hirtelen félbeszakadt az ülés, egy feldúlt ábrázatú hölgy súgott valamit a tanácskozást vezető programigazgatónak. Az pedig elcsukló hangon jelentette be, hogy terrortámadás érte a Világbank egyik központját New Yorkban. A szünetben aztán egyenes adásban követhettük a második repülőgép becsapódását, majd a hatalmasra növesztett ikertornyok porba hullását. Kilenc esztendő távlatában is borzalmas látvány volt.

A szokásosnál hosszabbra nyúló szünetet követően kisimult arccal tért vissza világbanki emberünk. Kollégái közül senki sem esett áldozatul. A véletlen úgy hozta, hogy az egyébként ott dolgozó emberek tíz százaléka tartózkodott az épületben, így bár szörnyen sok áldozata volt a tragédiának, de egy nagyságrenddel kevesebb, mint amennyire számítani lehetett. Aztán a szakértői program befejeződött. A repülőjegyet én is megkaptam, de azóta nem invitáltak hasonló, úgymond „tudásátadási” programokra.

Azóta viszont dúl a terrorizmus elleni küzdelem. Afganisztán megszállva. Nem mellékesen a világ drogtermelő központjáról van szó. Irak megszállva. Az olajkitermelő kutak feletti rendelkezés jogát épp a napokban osztották újra a nagyhatalmak között. További néhány ország időnként bombával megszórva, mások megfenyegetve. Ők a nehezebben tanulók. A jó tanulók csak eladósodtak. A minap egy terrorista, bombával együtt jutott fel egy Amerikába tartó repülőgép fedélzetére. Az „utasok” halált megvető bátorsággal hatástalanították a bombával együtt. A terrorista apja már korábban értesítette a titkosszolgálatokat, hogy figyeljenek a fiára. Nem tették. A kilenc évvel ezelőtti bejelentéseket sem vették komolyan. Ezek szerint semmit sem tanultak. A napokban az amerikai elnök magára vállalta a személyes felelősséget. Közben arról beszélt, hogy tovább kell korlátozni a világ lakóinak személyiségi jogait. Az egyik magyar, vezető baloldali napilap a héten azt írta, hogy a testszkennerek mellett bevetésre készek a hőkamerák és az emberi gondolatokat távérzékeléssel letapogatni képes berendezések. Hogy véletlenszerűen, vagy tervezett módon-e, egy biztos, öles léptekkel épül a „szép új világ”.

Anyai nagyapám gazdálkodó ember volt, kisparaszt, apai nagyapám ügyvéd. Hogy a tézis és az antitézis, a kétféle ellentétes gének milyen szintézist képeznek bennem, máig nem vizsgáltam, minden bizonnyal ezután sem fogom. Érdekesebb lenne a fiamat ebből a szempontból górcső alá venni, mert ő ehhez a dolgozóparaszt-értelmiség „kevercshez” feleségem felmenői révén még munkás, bányász géneket is kapott.

De maradjunk apai nagyapámnál, aki afféle szegény ember volt, ám az ötvenes évek elején egyszer valahogy „megszaladt” neki is. Ha bort nem is - egyébként sem volt sem pálinka-, sem sör- sem borissza ember - búzát és békességet abban az évben adott neki a Jóisten. Hátsó udvarunk végében Péter-Pál után – mint a szomszéd nagygazdák kertje elején épült „asztag-városokban” – nálunk is hatalmas kazalba rakva állt a búza, az „élet”. Cséplőgép kellett hozzá.

A gépésznek – még arra is emlékszem, hogy Gaálnak hívták – nagy ügyeskedésébe került, hogy az udvar első, keskenyebb részén a két ház között áterőltesse a körmös traktor vontatta behemót masinát. A cséplőgép jobb oldali, felső része így is odacsapódott a szomszédék magas kőháza falához, s jókora sebet ejtett rajta. Ez a sérülés – bár nem voltunk velük afféle Péter és Pál, „török-átok rossz szomszédság” viszonyban – szálka volt éveken keresztül a kerítésen túl élők szemében, s – míg egy nagy tatarozás végképp el nem tüntette – mindig lelkiismeret-furdalást okozott nekünk is.

A nagy ház lakói már régen kihaltak. Üveges-képkeretezők vették birtokba, és jócskán átalakították, kipofozták a patinás, régi épületet. A mi, nagyobb részében szintén átépített, felújított házunkban, amelyben valaha heten éltünk, már csak édesanyám lakik. Valahányszor meglátogatom őt – mint Ágnes asszony a lepedőjén a vérszennyet – még mindig ott látom a szomszéd ház falának felső részén a cséplőgép karcolta régi-régi nagy sérülést.

Ennél csak az a seb ég fájdalmasabban a lelkemben, amit gyermekkori cimboráimmal nagyapám gyönyörű nagy diófájának kérgén ejtettünk. Nekem az az ötletem támadt, s ezt barátaim is elfogadták, hogy egy helyen kivágunk kültakarójából egy négyszögletes darabot, a fába egy – gombok, üveggolyók és egyéb kincseink elrejtésére szolgáló – üreget vésünk, majd a kivágott fakérget visszaillesztve tökéletes rejtekhelyet kapunk. Csak egy dologgal nem számoltunk: a diófa élő testével-lelkével. Amikor a kéregdarabot kivéstük a fából, olyan erősen kezdett folyni belőle a nedv, mint egy hatalmas sebből a vér. Hiába próbáltuk sárral és egyéb módon visszaerőltetni a kis lapocskát, a diófa kidobta magából. Kétségbeesetten, bűntudattól szenvedve menekültünk el a tett színhelyéről.

Nagyapám áldott jó ember volt. Ha nagyon felbosszantottuk, legfeljebb a kalapját vágta hozzánk. Akkor sem kaptunk ki tőle rosszalkodásunkért. Egy idő után a seb is beforrt, új, a réginél simább, finomabb kéreg jelent meg a helyén.

A diófa nincs már meg, rég ki kellett vágni, mert úgy megöregedett, hogy magától is elpusztult volna, de nekem – ahogy nagyapámat is úgy látom a régi ház udvarán, ahogy gyermekkoromban láttam – lelkemben ma is ott van édesanyám kertjében azzal a forradással a kérgén.

Amikor visszaemlékezem a cséplógépes nyárra, olyan, mintha aranypor szikrázna körülöttem. Érzem a friss szalma illatát. Estére, mikor a cséplés befejeződött, s a nagy masina eldöcögött az udvarról, kakukkfű illatú, lágy szellő jött a kert felől. Éppen elmúlófélben volt az alkonyati ég tüzes fényessége, amikor kilopakodtam a házból, belefeküdtem a friss szalmába, felvetettem a szemem a mélységesen kék égre, és sokáig gyönyörködtem a csillagokban, amelyeket elhalványított a felfelé bújó, nagy, erős világosságot hozó hold fénye. Ezek a gyermekkori illatok és villanások hiányoznak ma leginkább az életemből, s ezekre emlékszem, valahányszor hazamegyek Gyarmatra.

Lassan felkel a nap. Sokáig állok a tatabányai napfényben. Innen is látom a lelkemben, ahogy a távoli, beregszászi hegy lilába borul, és képzeletben szemlélem a mély színeket a szatmári égen és földön. Mintha az én érzéseim olvadtak volna rájuk.

A középkori szerzetesek év elején egy homokórát és egy vigyorgó koponyát tettek az asztalukra, hogy emlékeztessék őket a mulandóságra. „Csépel az idő, hatalmasan csépel, s kezdek megtelni balga bölcsességgel”- írja a költő.

Én igyekszem kidobni magamból ezt a „balga bölcsességet”. Ezért az év elején nem koponyát és homokórát, hanem annak az egykori cséplőgépnek a makettjét teszem gondolatban az íróasztalomra.

Napra pontosan, két esztendővel ezelőtt jelentettem be, hogy utoljára vettem vállaimra a polgármesteri szolgálattal járó terheket, és kettő és fél esztendő múltán szeretném átadni a város irányításával járó felelősséget. Döntésem megvilágítására a teremtett világ egyik legfantasztikusabb csodáját, a vadludak V-alakzatban történő repülését említettem. Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, felhajtóerőt képez az őt követő madár számára. A V-alakzatban, az egész csoport legalább hetven százalékkal hosszabb utat tud megtenni, mintha az egyes madarak külön-külön repülnének. Amikor az élen haladó lúd elfárad, akkor hátra repül, és egy másik foglalja el helyét a V-alakzat csúcsán. A mi sikerünk is a közös munkánk minőségén múlik. Azon, hogy felváltva vállaljuk-e a munka nehezét, és osztozunk-e a vezetés terhein.

A mögöttünk hagyott közel húsz esztendő során együtt igyekeztünk megvalósítani a közösen meghatározott céljainkat. Elért eredményeink is azt bizonyítják, ha sok ember azonos irányba haladva folytonosan pontosítja elérendő vágyait, akkor hamarabb célba érhetnek, mert az egymás iránti bizalmukon utazhatnak előre. Ha közösséget alkotunk, és a bizalom szárnyain szállunk, akkor energiáink megsokszorozódnak.

Két esztendővel ezelőtt arra kértem városunk polgárait, hogy használják ki az időt, járjanak nyitott szemmel, hogy ha eljön majd az ideje, akkor az arra alkalmasak közül a legalkalmasabbat választhassák városunk V-alakzatának élére. Szívemből remélem, hogy a rendelkezésre álló idővel jól gazdálkodtak. Legalább olyan mértékben, mint ahogyan segítettek abban, hogy a mögöttünk hagyott két esztendőre megfogalmazott céljainkat sikeresen megvalósíthassuk. Ennek az összefogásnak köszönhetően fejezhettük be a Népház modern színházzá és kulturális központtá történő átalakítását, az új városi strand megépítését, Felsőgalla főutcájának átépítését, közintézményeink világításkorszerűsítését, sportlétesítményeink teljes körű felújítását, és az ipari park teherforgalmának városon kívülre történő terelését.

A jövőben sem kívánok hátat fordítani városomnak. Amennyiben az irányomban meglévő bizalom, az eltelt húsz esztendő közös szolgálata nyomán sem hanyatlott a porba, akkor megtaláljuk a közös munka folytatásának lehetőségét.  Az előttünk álló feladatok súlyossága viszont azt kívánja, hogy osztozzunk a vezetés terhein. Gazdasági, társadalmi gondjaink és bajaink kezelése, nehézségeink leküzdése döntően az emberi tényezőn, annak minőségén múlik. A gazdasági problémákat csak az emberi tudás, tehetség, az alkotó energiák mozgósításával, az egészséges önbizalom, és az elengedhetetlenül fontos közbizalom erősítésével, az emberi erőforrásba való többletbefektetéssel lehet megoldani. Nem az ember, és nem a közösségek vannak a gazdaságért, a piacért, a profitért, hanem fordítva. Ideje van tehát a beteges gondolkodásmód meggyógyításának. Bajainkon kisebb kezdeményezések már nem, csak a lelki megtisztulás, és a belső átalakulás segíthet.

Nehéz feladatnak tűnik, de tudnunk kell azt is, hogy nehéz feladatot csak a legjobb tanulók kapnak. Úgy érezzük magunkat, mint akiket sarokba szorítottak. De ha hajlandóak vagyunk elviselni azt a kényelmetlenséget, amely a nézőpont-váltással jár, akkor megteremthetjük magunkban az új egyensúlyt, amely megsokszorozhatja Magyarország V-alakzatának teljesítőképességét. Vegyük hát kezünkbe a láthatatlan varázsbotot, mely a művészetet, az alkotóerőt és az intuíciót szimbolizálja. Higgyünk benne, hogy személyes és közösségi életünk során újra meg újra végbemehet mindannyiunkban ez a teremtő átalakulás. Az elénk állított próbák kiállásával, az újra megtalált bizalommal, a kitartással, a megzabolázott ösztöneink erejének mozgósításával, képessé válhatunk újrafogalmazott céljaink elérésére. Vágjunk hát neki sűrű szárnycsapásokkal az újesztendőnek! Legyen részünk egészségben, életes jókedvben, és figyeljünk a lemaradókra! Boldog újévet Tatabánya! Jó szerencsét Magyarország!

Az informatika világában talán még jobban esik az embernek egy-egy személyes üzenetet kapni képeslap formájában. A karácsony és az új esztendő köszöntése kiváló alkalom erre. Bár az e-mail gyorsabb és olcsóbb, mindig élek a lehetőséggel, hogy igénybe vegyem a posta szolgáltatásait.
De mostantól szemfülesebb leszek, az biztos.

Míg az internet adatátviteli sebessége napról napra nő, egyre gyorsabban hálózza be a világot az információhalmaz, a postai szolgáltatások minősége fokozatosan romlik. Bár sok szép postán jártam az elmúlt évben, mindig sokkal kevesebb postáskisasszony ült a nyitott ügyféltérben, mint ahányra szükség lett volna. Az árak nőnek, a szolgáltatás lassul. Bár tisztában vagyok ezzel, azon mégis meglepődtem, hogy a karácsonyra írt és december 18-án feladott levelem december 29-én ért célba. Barátnőm hívott, hogy azért köszöni a karácsonyi üdvözletet. Aztán megnézte a pecsétet. A tizennyolcadikai dátumot látva megdöbbent. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy nem Ausztráliába küldtem a lapot, hanem Szegedre.

A fogalmakat én mindig az öt érzékszervemmel „közelítem meg”. A karácsony „kar” indításában egy kicsit kelletlenül, kényszerűségből, „kötelező gyakorlatként” kinyújtott, ölelő karokat látok, amelyek – és ezt már a „rács” elem adja – a szeretet börtönébe való bezártságomat tudatosítják. Ujjaimmal tapintom, bőrömön érzem a rács és a „szeretetcella” hidegét. Soha olyan rabnak, rabszolgának, bezártnak, magányosnak nem érzem magam, mint karácsonykor. Be vagyok zárva a rám kényszerített szeretet börtönébe, ahonnan szeretnék kitörni.

Karácsonykor korábban gyakran elmenekültem otthonról, ténferegtem, bóklásztam a kihalt utcán, a szállingózó hóesésben, néha összefutottam egy-egy barátommal, aki ugyanazt érezte, mint én. Szívesen bementünk volna valahová, valamit meginni, de minden be volt zárva. Rács, rács mindenütt. Az „elzárkózó szeretet” rácsai.

A fülem már elégedettebb lehet. A szó „ka-rá” elemének a házak közé a hideg elől bemenekülő varjak károgását idéző elemét a „cs” száncsengő-csilingelésének kedves bája oldja fel. A „cs”-ben a csillag is benne van. Jó lenne, ha magában volna, mint afféle kanti „Ding an sich”, mint vezérlő, világító, utat mutató csoda, a csillagos égen csillogó, ragyogó és bennünk erkölcsi törvényként világító „star”, „Stern”, „zvezda”, „gvezda”, csillag. De a csillagszóró sercegő pirotechnikai sziporkájában megsokszorozódva nekem már nagyon „csiricsárén” zenél, a petárdát pedig egyenesen gyűlölöm.

Az orrom és a nyelvem a karácsony szó által egyértelműen megkaphatná a magáét. A fenyőfa illatát valaha nagyon szerettem, de – mert fürdőhab-pacsulivá alázva is ott van már a lelkemben, és ez utóbbi minőségében nem tudom elhessegetni – ma már nem tartozik a kedvenc „szimatcsemegéim” közé. A fenyőfát méltóságteljes fensége, hűvös germán gőgje miatt csak a kedves szláv nyírfákkal „szimbiózisban” szeretem, ahogy hét-négy arányban az udvaromon állnak. Szívesebben látnék karácsonyfaként diófát, a legmagyarabb magyar fából egyet a szobámban, még akkor is, ha ekkorra már lehullatta a leveleit. Természetesen nem kivágott állapotban, hanem élőben. Hatalmas dézsában, gyökerestül. Vagy még inkább az udvaron, szolidan feldíszítve. A szívem szakad meg, amikor – hogy „az országnak” legyen fája – minden évben egy gyönyörűséges fenyőóriást, talán a legszebbet Magyarországon, „kivégeznek”, és a fővárosba szállítanak.
A „karácsony-kalácsom” egybehangzás süteményillatot áraszt. De én nem szeretem a bejglit. A karácsonyi pulykát sem, mert előírásszerű. A kocsonyát, amit szintén benne érzek a szóban, annál jobban. Ha lehet, karácsonykor kocsonyát eszem. Csülkös, körmös, bőrös, csupa-hús, csupa-csont kocsonyát.

De csak addig tart a nyűgösködésem, „öreg csóka” varjúkárogásom, amíg az unokáim örömét nem látom, és nem érzem át. Mert a karácsony gyermekünnep. A hozzánk tartozó apróságoktól válunk újra gyermekké. S megszületik, újjászületik bennünk is az a gyermek, aki valaha voltunk. Az az édes, merengő, kedves, minden apróságnak, minden ajándéknak igazán, tisztán örülni tudó emberparány.
Én már évek óta fent a Kő-hegyen, a Turul közelében a természet szabadságában, szűk baráti körben köszöntöm elsején az új esztendőt. A szilveszter más, mint a karácsony. Már hangzásában is. Szilvapálinkát idéz „szilv” kezdete, szilver eleme ezüstös csillogást, sziporkázást támaszt lelkünkben, s a szóból lengén öltözött ragyogó nők - Szilvike, Eszterke - táncolnak elő.
Még „vest” darabja sem a veszteséget idézi fel, azt, amit fájó magunk mögött hagyni, hanem - kezdőbetűjét addigra már „duflán” látva - Westként, a mesés Nyugatot, az új Édent, az újrakezdés, az indulás reményét villogtatja előttünk.

Kellemes, gyermeki naivitással, tisztasággal és szeretettel átélt, ha nem is „csupa Szilveszter”-évet, de derűs, kiegyensúlyozott munkás hétköznapokat és békés ünnepeket hozó új esztendőt kívánok mindenkinek.

Nem hiszem, hogy lenne a világon még oly megejtő pillanat, mikor Karácsony estéjén az ember kicsinyke gyermeke megállván a feldíszített karácsonyfa tövében, áhítattal nézi a meg-megcsillanó gömböket, majd rázendít, egyre hangosabban, de mégis őszintén: „Szálljatok le, szálljatok le karácsonyi angyalok, zörgessetek meg ma este minden pici ablakot, palotába, kiskunyhóba nagy örömet vigyetek, boldogságos ünnepet”. Egy szülőnek ennyi már elég is, és megvan számára az ünnep, de szinte elegendő ez a gyermek számára is, hiszen a fa alatt sorakozó ajándékok még szeme látókörébe sem kerültek akkor, amikor ő már belécsontolódik szüleinek ölébe.

Ez a szeretettel telt pillanat minden mást képes kiszorítani az emberi kapcsolatokból. Ebben a szűkreszabott, de a teljesség érzését magában hordozó időtöredékben felsejlik az időtlen végtelenség, az örök boldogság állapota. Talán ezért vágyakozunk mindannyian a Karácsony szentestéjének emberi kitárulkozására, amikor mintegy kozmikusan védett idő- és térburokban azok lehetünk, akik vagyunk, és elegendő magunkat őszintén átadni az ugyancsak megnyíló másik számára. A feltétel nélküli elfogadás ünnepe ez, amikor eszünkbe se jut felróni az évközi sérelmeket, azokat már letettük az adventi készülődés során, s ha tehettük, akkor kiengesztelvén a másikat, mi magunk is megszabadultunk kínzó lelkiismeret furdalásainktól.

Az ünnep természete megkívánja az arra való felkészülést. Mint ahogy a sebészorvosnak be kell mosakodnia az életmentő műtét előtt, úgy kell nekünk is elvégeznünk a lelki bemosakodást, hisz léleksebészként önmagunkat és egymást gyógyítgatjuk az ölelésterápia révén. Erre valók a rituálék. Az adventi koszorú elkészítése, a ráerősített gyertyák vasárnaponkénti meggyújtása, melyek egyesülő erővel hétről hétre egyre fényesebben világítanak, mintegy jelképezve azt is, hogy mi magunk is hétről hétre egyre közelebb kerülünk lelkünk eredendően tiszta állapotához.

Az idei készülődés számomra is újat hozott, megtapasztalhattam, hogy a szakralitás nem csak a liturgikus terekben és családi otthonokban kész átrendezni az emberi viszonyokat, hanem a profánban, egy város főtéri forgatagában is. Eddig is tudtam, hogy valójában nincs különbség profán és szakrális között, s ha van is, akkor az pusztán emberi törekvés műve, a teremtett valóság egységének céltudatos megbontási szándékával, de egy dolog valamiben hinni, és egy másik dolog valamiről személyes tapasztalattal bírni.

A mögöttünk hagyott négy hét során nem volt olyan alkalom, amikor kitekintettem dolgozószobám ablakán, ne láttam volna legalább néhány embergyermeket, vagy gyermekembert a főtéren felállított betlehemi jászol előtt álldogálni, s a városháza túloldalán fellelhető adventi naptár ablaknyitogató alkalmain is százas nagyságrendű közösségek várták együtt a csoda megszületését. A csodát, mely nem más, mint az összetartozás élményének, a közösségi érzület nyiladozásának felismerése saját szívünkben. A csoda tehát ismét megtörtént, a kérdés csak az, hogy a személyes, a családi és a közösségi életünk hétköznapjaiban mennyit tudunk annak lélekgyógyító hatásából meggyökereztetni.

A tekintélyes és köztiszteletben álló Fej, az angol és amerikai üzletfeleknek Mister Head a németeknek Herr Haupt, az oroszoknak tovariscs Golova, a lengyeleknek Pan Glova, az olaszoknak signore Testa, egy rangos intézmény vezérigazgatója, vagy ahogy újabban mondják, menedzsere, úgy döntött, hogy kivételesen nem veszi igénybe a szolgálati kocsit, inkább „befogja az apostolok lovát”. A szomorkás téli időben, a szállingózó hóesésben éppen hazafelé sétált, amikor az egyik kirakat üvegéről, sűrű szemöldökbundája és szempillagalérja alól egy magát kissé fázósan összehúzó szürke szempár nézett vele farkasszemet.
–Szemi! Szemikém!- kiáltott fel a Fej. De rég láttalak!
-Hát megismersz?- kérdezte a Szem, talán a hidegtől, talán a meghatottságtól kissé párásan.

A Fej a kérdéstől kissé zavarba jött, sőt némi lelkiismeretfurdalás-féleség is elfogta. Egy napon születtek, együtt jártak iskolába, együtt nőttek fel. Hosszú ideje együtt is dolgoznak, de ő még egyetlenegyszer sem beszélgetett el egyik legmegbízhatóbb beosztottjával, kar-, pontosabban testrésztársával, sőt évek óta szinte arról is elfeledkezett, hogy Szem a világon van. Pedig milyen jó munkaerő! Igaz, néha elfogult, másban előbb meglátja a szálkát, mint saját magában a gerendát, de becsületes és munkaszerető. Hányszor próbálták porhintéssel, szemenszedett hazugságokkal – sokszor árpát, kötőhártya-gyulladást is okozva ezzel - arra kényszeríteni, hogy szemet hunyjon bizonyos dolgok felett. Hányszor akartak derűs időben sötét napszemüveget, naplemente után rózsaszín okulárét, vagy - hogy se jobbra, se balra, se hátra, csak egyenesen, előre lásson - szemellenzőt rátenni.

Hányszor próbáltak meg különféle szemináriumokon – ezt is, mint az előbbieket, mindig sikertelenül – mindenféle divatos, nagyító kontaktlencséket rárakni, hogy az ugrabugráló, pattogó kis bolhát tekintélyes, óriási ormányos elefántnak nézze. Az igazságtalansággal, a jogtalansággal rebbenés nélkül, bátran szembenézett. A környezetében gyakran eluralkodott sok kancsal, bandzsa és ferde nézet ellenére sem kapott soha szemtengelyferdülést. A „Szemesnek áll a világ” jelszó idején is szemérmes maradt, a harácsolás, a jogtalan előnyök szerzése közben sem hagyta, hogy – mint másnak a szemét - őt is kilopják. Saját magán és máson is óva, vigyázva rajta tartotta, és semmi tisztességtelenség felett – ezért is nem illethette soha szemrehányás - nem hunyta be magát.
Mindig tudta, hol a határ, mert kiváló volt a szemmértéke.
Soha nem forgatta magát, az áhítatot színlelő, nézéssel is kifejezett szenteskedés, képmutatás idegen volt tőle.

A Fejnek eszébe jutottak a gyermekkori közös játékok, a szembekötősdi, a bújócska, az ipiapacs, ahol mindig a Szem volt a hunyó, a kamaszkori tágra nyílt és mohó szemlélődések a korzón, a női zuhanyzókba való közös, titkos bepillantgatás, bekukucskálgatás.

Mindezt szerette volna felidézni, újraélni a régi cimborával, de tovább kellett sietnie, így a Szem eltűnt előle.

Nem vitte olyan sokra, mint én- gondolta Ugyanolyan szürke, mint régen volt, mégis milyen tiszta, derűs és töretlen maradt.

S a ráncos homlokú, deres halántékú, erősen kopaszodó és őszülő Fej először gondolt többi beosztottjára, a számítógép precizitású, konstruktív Agyra és annak szürkeállományára, az izmos, bátor, sohasem szívbajos Szívre,és az erős, szívós Tüdőre, akik fáradhatatlanul dobogtak, lelkesedtek, biztosítva a kellő vérkeringést, illetve az életadó és a beszédhez szükséges levegőt, a jó Gyomorra, aki mindig mindent bevett, akkor is, ha sokszor kavargott, a Nyakra, aki merev, nyakas volt, ha a dolgok úgy kívánták, de okosan hajlott, ha kellett, a két Vállra, akik egymást segítve dolgoztak a Vállalatért, az alattuk lévő Hónaljakra, akik soha nem várták, hogy bárki is alájuk nyúljon, a Gerincre, amely soha sem görbült meg gyáván, a diplomatikus Szájra, aki mindig tudta, mikor kell járnia, s mikor nem szabad szólnia, hogy a Fej ne fájjon, a csupa fül Fülre, aki pontosan vette és továbbította a fontos információkat, aki soha nem volt süket, ha az igazság szavát kellett meghallania, az Orra, aki érzékenyen, jó szimattal megérezte a küszöbön álló változásokat, a Lábra, akin állt vagy bukott minden, a Kézre, aki biztos volt és kemény, és a többiekre is.

Attól a felismeréstől, hogy ő, a legfőbb Fő milyen sokakhoz és sokaknak tartozik, a Fejet - arra a rövidke időre, míg mindezt végiggondolta - az a különleges, általa addig nem ismert érzés fogta el, amit közönségesen szeretetnek szoktak nevezni.

De ekkor, mielőtt pillanatnyi ellágyulásában valami olyasfajta mozdulatot tett volna, amit főhajtásnak szoktak nevezni, büszkén és dacosan felvetette magát, s ettől – megszabadulva a „főbenjáró bűntől”, az alázattól - újra a rendíthetetlen főfő-Fő, az egyetlen és csalhatatlan főnök volt.  Jól le is hordta, és később a Szájon keresztül szóbeli vezérigazgatói dorgálásban is részesítette a Szívet, aki most, először, engedély nélkül beleavatkozott a dolgok jól kialakult rendjébe, s – ha rövid időre is – kizökkentette ezt a rendet a maga normális kerékvágásából.

Mint a lucaszéke, oly lassan készül a nagy mű. Lassan, de biztosan. Ki időt nyer, életet nyer. Amerika pedig életben akar maradni. Ennél többet is akar. Megtartani azt az életszínvonalat, amelyhez az utóbbi évtizedek során hozzászokott. Egy főre vetítve messze az amerikai átlagpolgár fogyasztja el a legtöbb természeti erőforrást, hogy az igencsak pazarló életmódját, átmenetileg fenn tudja tartani. A világátlag sokszorosát. A tengerentúli nagyhatalom, a globális felmelegedést kiváltó fosszilis szennyezőanyagok kibocsátási toplistáján is őrzi abszolút második helyét.

De mi a teendő akkor, ha egy nemzetállam saját, földrajzilag is lehatárolt szállásterületén, nem rendelkezik a megszokott életszínvonal megtartásához szükséges erőforrásokkal? Lehet változtatni a pazarló szokásokon. Át lehet térni új, kevésbé szennyező energia előállítási módozatokra. Innovatív hozzáállással ki lehet fejleszteni a jelenleginél sokkal hatékonyabb, energiatakarékosabb technikai eszközöket. És végső soron el lehet venni a másét. Ha együttműködik, akkor pénzért, ha nem, akkor fegyver által.

Nem újdonság ez a világ történelmében. Számtalanszor megesett már az a csúfság, hogy az erősebb térdre kényszerítette a gyengét, majd egyoldalú feltételek mentén ráerőltette a saját békéjét is. Hogy nagyon messzire ne menjünk, erre a filozófiára épült a Római Birodalom jogrendje is. Aki békét akart, az térdre rogyva esdekelt a császárság jóindulatáért. Cserébe megkapta a jól megérdemelt birodalmi helytartót. S ha fizette rendesen az adót, akkor a saját nyelvén fanyaloghatott az idegen kultúra erőszakos terjedése felett. Béke volt. Róma békéje.

Apró betűs hírekben olvastam a héten, hogy befejeződött Irak újrafelosztása. A híradás nem egészen így fogalmazott, de a szövegkörnyezetből tisztán emelkedett ki a tény, a nagyhatalmak sorra megtalálták számításaikat az emberiség aranykorának kultikus emlékeit is magában foglaló arab országban. Először természetesen az amerikaiak foglalták le maguk számára a legnagyobb olajmezőket, majd az angol szövetségesek következtek. Az új hatalmi struktúra jegyében a kínaiak is pozíciót fogtak, de a kaukázusi tűzfészkek lokalizálásában kulcsszerepet betöltő oroszoknak is juttatni kellett a fosszilis tortából. Éljen a világbéke! Éljen a Pax Obama! Így már érthető, hogy miért is jár a Béke Nobel Díj. A repülőgépekkel és harckocsikkal letarolt országok, térdere kényszerített népeinek békéért való esdekléséért, és a nagyszerű, kegyet gyakorló „emberi” magatartásért. A békedíj átvételi ceremóniája óta azt is tudjuk, hogy a békéért időnként meg kell harcolni. Obama szerint, leginkább saját országának határaitól, sok ezer kilométer távolságra. Örvendezzen a világ, és Afganisztán pedig térdre rogyva ünnepelje az újabb harmincezres, békefenntartó amerikai hadtestet.

Közben hatalmas várakozások közepette befejeződött a koppenhágai klímacsúcs, melyen világraszóló egyezség született. A világhatalmi tényezők leszögezték, hogy a klímaváltozás korunk egyik legnagyobb kihívása, ezért az évszázad végéig meg kell akadályozni a földi élet létét is veszélyeztető katasztrófa bekövetkezését. Nagyszerű, felelősségteljes döntés született. Kár, hogy addigra már senki sem fog élni azok közül, akik kézjegyüket is rábiggyesztették az egyezség okmányára. Nos, aki időt nyer, életet nyer. Továbbra sincs korlát, lehet a megszokott módon fogyasztani, a szűkös erőforrásokat pazarló módon felélni. Semmi gond, immáron a legnagyobb szennyezők, az iraki olajmezők kapuin belülről szemlélhetik a távoli jövendőt. Hja, majd elfeledtem, a szén-dioxid kvótakereskedelem felügyeletét az ENSZ fennhatósága alól át kívánják helyezni a Világbank befolyása alá.

Alig várom már, hogy jöjjön a mennyből az angyal. Mit angyal! Az angyalok serege, hogy a szeretet kardjával vágjon rendet az emberi szívekben. Hogy kivágják onnan az önzést, az irigységet és békétlenséget. Hogy Obama „békéje” helyett, Krisztus békéje járja át mindannyiunk szívét. Áldott, legálabb néhány napi békességet hozó Karácsonyt!