Az ég ólomszürke. Sem felleg nincs rajta, sem világosság,, sem sötétség nem különül el benne.  Egyszínű, szürke, elviselhetetlenül közönséges, szomorú ez az ég. A szél a városszéli háztetőkről felkavarja a varjak károgó, rikácsoló csapatát. Olyan nap van ma is, komor, kékesszürke, párás, amilyenről valaha a költői lelkületű emberek azt mondták, hogy mélabú száll belőle az ember lelkére.

Egy nyitott ablakon zongora hangja szűrődik ki. Meglepődöm. Hát van még, aki a gépzene korában klimpírozni tanul? Amikor az ember a nap bármelyik szakában CD-ről élvezheti a világ legnagyobb zenevirtuózainak előadásában a viharos Beethovent vagy az álmodó Chopint?

Áhítat fog el a hajdan olyan bosszantó, elcsépelt, „Boci, boci tarka” dallamára, amely olyan ügyetlenül, botladozva csapong, mint a kövek között bukdácsoló erecske.
„A ritmus oly láthatlan valami, mit inkább érzeni, mint hallani, mit észrevenni (mint a jó egészség szelíd hatású titkos működését) könnyebb mikor nincs, mint akkor, ha van.”- írja Arany János.

A „Boci, boci tarkának döcög a ritmusa. Lelkem ettől a zenétől most mégis megindul. Zarándokol. Hazarándokol. A szülőföldre. A múltba.
Néha úgy tűnik a tegnap is, mintha az elmúlt évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van az már? Tisztára história. A világon minden csak anyag- érezzük ebben az elgépiesedett világban. Függvényei vagyunk nagyobb erőknek, és mint a gépek vagy a csúszómászók mozgunk szabad akarat nélkül. Ahogy Arany János írja „Kertben” című versében: „Közönyös a világ, az ember önző, falékony húsdarab, miképp a hernyó telhetetlen, mindég előre mén s harap.”.

Ebben a kartács-világban bérci és erdei színek vannak már csak a lelkünkben. Komorak, sötétek, élesek. Szürkék és sötétzöldek, feketék és mélykékek. De az emlékező emberbe belesüt egy ilyen kis skálázástól a jó tavaszi, nyári nap. Mindent smaragdzöldre fest, és elkergeti a mélyben gyűrűző téli bajokat. Negyven-ötven évet úgy kitöröl az én életemből is ez a kis csacska melódia, mint a pinty. Olyan erőssé, tettre késszé válok tőle, mint aki sárkánytejet szopott. Ott járok tőle a gyermekkorban, Szatmárcsekében, ahol a Himnusz született, és ahol egy évig éltem én is szüleimmel és testvéremmel.

A zene csak a régi hangulatot hozza vissza. Mert a csekeiek akkor még – ahogy a futást a bolond ember szokásának tartották, és lenézték a gyorsan tempózó embert – a zongorázást úri passzióként, a hegedülést cigánynak való foglalatosságként értékelték. Meghallgatták ugyan, de maguk egyik foglalatosságot sem művelték volna. Énekelni annál jobban szerettek. A vox humana, az emberi hang prózában, kötetlen beszélgetésben, illetve énekben, zsoltárban, dalban vagy magyar nótában egyaránt gazdagon, természetesen áradt belőlük.

A madárfészkes fák alatt állok gondolatban, ahol boldog voltam és szabad. Gyönyörű későtavaszi idő van. A fű buján zsendül a kerítés tövén, amelyen az apró szulák zöld cérna-teste még friss és eleven, nem készül még útra, nem zörögnek batyuk kis gyermekkezében.

Kútgém nyikorog, valaki vizet húz a teheneknek. A trágyadomb vékonyan gőzölög. Már a kotlós is ott berzenkedik, s számtalan kotyogással hívja csibéit.  Lassan kúszom előre, az „ellenség” elé, fapuskámat magam előtt tartva a kertben, a zöld lucernában, puhán és csendesen, miközben a magas, kaszálni való smaragd erdő lágyan cirógatja az arcomat.

Aztán – a következő, csetlő-botló zongorafutamnál –már nyár van. Gyémánt fény remeg a pocsolyákon. Békahercegek kuruttyolnak. Ahol a kis Túr a Tiszába ömlik, a vízesés alatt egy almavirág bőrű lány ficánkol lepkesárga fürdőruhában, és kacag, kacag. Szívszorítóan, fájóan, édesen.  „Az édes az első és ősi íz, amely az anyatejet idézi föl. Az édes szinte nem is eledel, hanem izgatószer, mámor és zsongító, mely villamos ütésként hat ránk, s idegrendszerünket, agyvelőnket táplálja.”- írja Kosztolányi.
Olyan édes ez a kis dallam is, mint mikor a pacsirta az égen megficseredik.

A zongorának most olyan vékonyka húrja pendül meg, mintha a lány hangjából valami igen-igen finom kis szál bújna ki.  Miért nem tudom belefűzni ezt a hangot egy aranytűbe, hogy összevarrjam hajdani kamasz önmagamat ezzel a gyönyörű, eleven hangforrással?

Cirógat, bocirógat ez a zene. Parányi kis kutyakölyökké válok tőle, aki ide-oda ténfereg, lábai reszketősek, idétlenek, és csak sír, sír, és keresi az utat. Szép ez a kis együgyű melódia. Cinke csirreg benne és ökörszem. Borzongatja a lelkemet, mint amikor gyermekkoromban, Csekében egy kisborjú megnyalta a kezemet. Érdes volt az ártatlan kis jószág nyelve, de mégis nedves és lágy, mint a tekintete.
Boci, boci tarka. Milyen széppé tud válni ez a se füle, se farka élet még egy ilyen kis fityfiritty melódiától is.

Kilencszáz esztendeje is van már annak, hogy az angliai sherwoodi erdő lakói, az őshonos szlávok törvényen kívüli hőseivé váltak. Kirabolták a betolakodó, és uralomra törő, hódító normannokat, és a zsákmányukat szétosztották a környék szegény, földműves parasztjai számára. Az egyszerű nép hősei kiváló íjászok voltak, de jól forgatták a kardot is. A kormányzati korrupció, és a politikai intrika korszakában az igazságosság, az emberek szolgálata, és a jó szándék szimbólumává váltak.

De nekünk, magyaroknak is jutott népi hőseinkből elegendő, hiszen a Bakony és a Mátra erdei, és az Alföld ártéri csalitosai rendre megteltek a gazdagokat fosztogató, és a szegényeket támogató betyárok tucatjaival. És ott volt nekünk Mátyás, az igazságos. Mátyás, akinek a dédapja még saját földjeit művelte a Hátszeg vidékén. Nagyapja már kitüntette magát a betolakodó török elleni küzdelmekben, apja pedig a magyar történelem hadvezéreinek egyik legkiválóbbika lett. Mátyás pedig király, mint a legkisebb fiú, aki teljesítve az élet legkeményebb próbatételeit is, elnyerte a nép bizalmát. Bár szigorú, nehezen teljesíthető követelményeket állított, de az igyekvőket, a közösségükért tevőlegesen is szorgoskodókat mindig is pártolta. Azokat viszont, akik ellustálkodták kötelességeik teljesítését, vagy épp a rájuk ruházott feladatokkal éltek vissza, keményen megbüntette. Hogy szolgálva irányított, vagy irányítva szolgált-e, nézőpont kérdése. Egy biztos, a népi szájhagyomány az „igazságos” jelzőt ragasztotta neve elé.

Egy héttel ezelőtt, amikor városunk védőszentjének, Szent Borbálának a napján köszönetet mondtunk a közösséget kiemelkedően szolgáló társainknak, a fenti példák jutottak eszembe. Mikor végig futtattam tekintetem az első sorban helyet foglaló kiválóságokon, az jutott  eszembe, hogy ők bizony a kardok vezetői. Nem egyszerűen viselői, hanem vezetői. A kard megléte és viselése, még nem jelenti azt, hogy annak hasznát is vesszük. A kardot ki kell emelni hüvelyéből, és vezetni, irányítani kell. Egyaránt használhatjuk jóra és rosszra.

A kard egyként szimbolizálja az én önellentmondásait, az igazság mibenlétével kapcsolatos, az értelem szintjén kibontakozó vívódásait, valamint azon képességét, hogy fellebbentse a fátylat, mely elfedi az igazság és hamisság közötti különbözőséget. A kard éles, és hatásos fegyver. Lehet védekezésre, pusztításra, vagy épp új területek meghódítására használni. Hasonlóképp működik az emberi elme is. Személyes felelősségünk, hogy a Teremtő által személyünkre szabott „kardunkat” miként is forgatjuk életünk során.

A jó kard magába olvasztja a megértést, a leleményességet, és a közösség iránti szeretetet. De a jó kardot használni is kell, melyhez merészség és cselekvőképesség is szükségeltetik. Akinél ez utóbbi két feltétel is adott, az válhat csak a kard vezetőjévé. A merészség és a cselekvőképesség, tehát a döntésre való készség az, amely megkülönbözteti egymástól a kardok viselőit és vezetőit. Az elismerésben részesített orvosok, pedagógusok, mérnökök egytől-egyig képessé váltak arra, hogy személyes tehetségüket, közösségük javára is kamatoztassák. Ezért szerette meg őket a közösség, és ettől váltak ők példaképpé.

Mindenki visel kardot, és mindenkié egytől-egyig különbözik a másikétól, és mindegyik szolgálatára szükség van ahhoz, hogy a közösség egészében érvényesülhessen az igazságosság. Addig, amíg az ördög a részletekben bújik meg, az igazság csak az egészben mutatkozik meg. És csakis akkor, ha mindenki cselekvőképes vezetőjévé válik saját kardjának. Legyünk tehát kezdeményezőek saját életutunkon. Alakítsuk ki magunkban az igazságosság, a tisztesség és a másik iránti tisztelet készségét, és mutassuk meg másoknak is az oda vezető utat. Tanuljunk meg újra összhangban élni a természettel, megismerve annak törvényszerűségeit. Erőfeszítéseink nem mennek veszendőbe, mert az igazság szabaddá tesz. Egyént és közösséget egyaránt.

Belegondoltak már abba, mennyire röpül az idő? Minden óra, minden perc egy elmulasztott lehetőség arra, hogy szeretteink érezzék, értük vagyunk, értük élünk.  Boldogság csak ennyi. Kimutatni és viszonozni azt, amitől az embert elönti a melegség.

Eldobott percek és órák, futás a boldogtalanságba. Amikor a száj lefelé görbül és rádöbbenünk egy magányos percben, hogy hetek, hónapok óta úgy is maradt. Lefelé görbülten. Amikor minden szó ingerkeltő. Ugrásra késztető, mert hiányzik a szeretet, a szív a mindennapos utasítások mögül. Egy szívtelen ölelés, egy íztelen csók. Mire való?

Irigy voltam vasárnap. Egy néma pár két apócska gyerkőccel állt a buszvégállomáson. Jelbeszédüket óriási arcjáték erősítette fel. Szinte láttam, ahogy elmondták egymásnak: szeretlek. A nagyobbik hároméves körüli fiúcska apjával maradt, az anya és a babakocsiban alvó apróság felszállt a buszra. Tovább figyeltem az elválást, az integetést, a csókokat, a mérhetetlen mélységű szeretetet, ami áradt közöttük. Irigy voltam. Még akkor is, ha nem tudják szavakba önteni szerelmüket.

Elindult a busz. Az édesanya kibújtatta kabátkájából a pici gyermeket, így nem láthatta, amit én láttam. A buszfordulót megkerülve az apa futott a busz után, a nagyobbacska fiúval és az elmaradhatatlan műanyag motorral a kezében. Az anya nem látta, bár megpróbáltak mindent megtenni a lent maradók, hogy még egy integetést, egy csókot eljuttassanak neki.

Én láttam. Szólnom kellett volna az anyának, figyeljen! De nem tettem. Nem tudtam hogyan tegyem. Sírni tudtam volna.

Elhagytuk a novembert is, amely Kínában a tizenegyedik hold, Japánban a simozuki, vagyis a dér, a zúzmara hónapja. Az oroszok sokféleképpen emlegetik: „félig tél”, „úttalan”, „havat hozó”: A csehek „lisztopád”-nak, „levélhullató”-nak nevezik.

A Síkvölgyi tó partján, ahol a szél valóságos kis perzsaszőnyeget sodor össze a víz tükrén késő ősszel a part közelében, és ahol novemberben mindent áthat a kellemes, fanyar avarillat, ezt az elnevezést találom a legtalálóbbnak. „Későre jár, a tó is alszik már, a fák közt most hűvös szél suhan, egy sárgult levél zizegve földet ér, s a csendben csak nézem szomorúan” - muzsikálnak bennem a hajdani Németh Lehel sláger sorai, ilyenkor, decemberben
November, a három „emberhónap-testvér” közül a középső, kistestvérével, az idén különösen kedves, szelíd, játékos öccsével, a szeptemberrel és mogorva, agglegény bátyjával, a decemberrel együtt nekem a legmagyarabb hónap, és ő, a tizenegyedik, amely a római kilencesről kapta a nevét, a legközelebb áll hozzám.

Lehet, hogy ebben van némi elfogultság is részemről, mert – bár nem hiszek az asztrológiában, a horoszkópokban – kétségtelen tény, hogy nemcsak én, magam, hanem barátaim többsége is ebben a hónapban látta meg először a napvilágot.

December van. Szeretem és keresem az év utolsó hónapjának áttetsző csendjét, amikor fák és bokrok csontkarjai zörögnek a szélben. Valami megérinti ilyenkor a lelkemet, hogy beleborzongok. Nekem, aki nem a temetőben keresem és találom meg a végtelen idő által kitagadott szeretteimet, hozzátartozóimat és az utóbbi időben egyre növekvő számú barátaimat, ismerőseimet, hanem a természetben, ilyenkor nem a halottak napja, hanem a halottak hónapja van. Az eltávozottak egyetemessé „szublimálódva” kitöltik a bennem és a körülöttem lévő, egyaránt végtelen teret. Viszem őket magamban, és ők visznek engem magukban.

Ha rájuk gondolok, testem súlytalanná válik, s beleolvadok a nagy egyetembe, amelynek ők már valódi részei. Én nem novemberben, a halottak napján, és nem a temetőben, hanem ilyenkor, decemberben, a természet hatalmas, szent templomában ünneplem őket, ahol ezer tűzpiros gyertyabogyót lobogtat értük az elpusztíthatatlan élet jelképe, a csipkebogyó. Pán, a természet istene, ahogy Mózesnek az övé, nekem is az égő csipkebokorban jelenik meg.

A hajdani XII/A akna, a „Vadorzó” közelében lévő meddőhányó-domb egy alvó oroszlán. A „sivatag királya” most nem vigyáz éberen a tájra. Nincs miért. Békésen szunyókál.  A csipkebogyók közeli Csipkerózsika birodalmában talpig páncélos szamárkóró-lovagokat látni. Strázsálniuk kellene, de fegyelmezetlenek. Ők is alszanak. Állva.
Rájövök, mi ilyen szokatlan most. Ritkábban hallom az autók zaját, amely a nyári hónapokban gyakran megzavarta itt lelkem békéjét. Úgy tűnt, belebömbölnek, belemennydörögnek a természet csendjébe. Most csak egy eldobott üres sörösüveg s egy „Peppino” feliratú üdítőitalos dobozról rám vigyorgó bohóc jelzi a cikornyátlan természetben a cicomás civilizáció közelségét.

Nem bocsátom meg Peppino egykori gazdájának hanyagságát, még akkor sem, ha december a szeretet és a megbocsátás hónapja. A dobozt a sörösüveggel együtt magammal viszem. Majd valahol a város szélén csak találok számukra egy univerzális szemétgyűjtőt.

A kis sün, akivel gyakran találkoztam a síkvölgyi tó partján, nem fut már át az ösvényen. Rég eltűntek a smaragdtestű, aranycirádás levelibékák is. A kökényt már megcsípte a dér, s mivel kiszívta nyelv- és ínyfanyarító vad savanyúságukat, a kisujjnyi tüskék közt pompázó bogyók kellemes ízűek, zamatosak.  Ha a tűzpiros csipkebogyókból kidobjuk a bolyhos, puha „szőrmehálózsákban” szundikáló magvacskákat, vitamindús nektárt szopogathatunk belőlük.

Ilyenkor is él a természet, csak egy kicsit jobban oda kell figyelnünk, hogy észrevegyük. Nem is olyan messze tőlem két fácánkakas pompázik békés, hím-együttlétben Nem röppennek el, talán mert érzik, hogy a fegyvertelen idegen nem ellenség. Nem szalad el a két tapsifüles sem, csak egy kicsit óvatosabban lapul meg a barázdában. Harkály füttyög éles hangon a társának, boldogan rohangálva fel-alá egy fa törzsén.
Ritka „duókkal” rukkol ki nekem a természet. Lelkem „Noé bárkájába” párosával rakhatom a gazdag „látvány-vadászzsákmányt”. Még a „magányos vadász” természetű barna kánya is társával kereng most fölöttem. Aztán - mintegy záró képként – népes madárraj vonul el az égen, furcsa, általam kiolvashatatlan feliratot képezve. A hajdani római madárjósoknak, az auguroknak, ha ma élnének, bizonyára sok mindent jelentene ez a különös „madárákombákom”.

Nekem nyugalomról és békéről szól. Erről suttognak a nagy nyárfák lombjuk vesztett, már csak smaragdszínű fagyöngyökkel díszített ágai is. A madarak kórusa pedig úgy harsog rajtuk, mintha nem is december, hanem július lenne. Tüdőm lombos bokrai boldogan nyújtózkodnak az ózondús, csodálatos, decemberi levegőben.

Magam is - teszem hozzá gyorsan - kellemesen meglepődtem azon, hogy mennyi embert terelt össze a főtéri Betlehem felállítása alkalmából szervezett adventnyitó ünnepség. Régen vágytunk már erre a pillanatra, de valahogy nem akart összeseregleni a közös cél magvalósítása érdekében az a minimálisan szükséges legkisebb közös többszörös. Sokan beszéltek a karácsonyi készülődés meghittségének közösségi szintre történő kiterjesztésének fontosságáról, de ezzel ellentétes számú, kritikusan megnyilvánuló mutatott tevőleges hajlandóságot arra, hogy személyesen is tegyen érte.

A meghitt hangulatú csodák létrejöttét nem lehet ostorral kikényszeríteni. De még csak nem is verbálisan születnek meg azok, hanem azokban a szívekben, melyek ablakot nyitnak mások szíve felé, vállalva ezzel annak a kockázatát is, hogy a kíváncsiskodók is bepillantást nyerhetnek a kitárulkozó szívek korábban még rejtező titkaiba.

Sokat segített a nyitott szívek egymásra találásában a gazdaság pörgésének meglassabbodása. A kiszolgáltatottság és sérülékenység újbóli megtapasztalása. Az egymásra utaltság érzésének ismételt megélése. A pénztárcák laposabbá válása felértékelni látszik az emberi kapcsolatokat. Fontosabbá válnak a személyes találkozások. Az ember kevesebbel is béri, és ez esetben százszorosan is érvényes a mondás: a kevesebb néha több. A másik barátságában, érdeklődő, vagy épp biztató tekintetében megkapaszkodni: talpon és életben maradni.

Talán ezernél is többen vállaltunk egymással közösséget az első adventi gyertya meggyújtásakor. Közösséget vállaltunk a mindenhonnan eltanácsolt fábafaragott Szent Családdal. A barmok közt nyugvó Kisdeddel. Az ajándékaikkal felsorakozó pásztorokkal és napkeleti bölcsekkel. Talán még azon is elgondolkodtunk, hogy mi mit is hoztunk el ebbe a szeretetvendégségbe. A terheinken és gondjainkon kívül hoztunk-e valamit is. Majd a kicsiny óvodások énekeit hallgatva, egyre többen ismertük fel, hogy a közösséghez való tartozás érzülete melegít bennünket. De ez csak úgy történhetett meg velünk, hogy egymás után nyíltak ki a hétköznapokban megkérgesedett emberi szívek piciny ablakai, s az oda besugárzó szeretetnyalábok életre kelltették elhalóban lévő, ősiségben gyökerező igényünket az együvé tartozás szakrális kinyilvánítására, a közös imádságra is. A mozduló ajkakon, ha töredékesen is, de olvashatóak voltak a szavak: a vágyott ország eljöveteléről, a mindennapi kenyérről, a kölcsönös megbocsátásról.

Még aznap este kinyílt a városháza homlokzatán megbújó adventi naptár első ablakocskája, s azóta nap, mint nap, újabb és újabb ablak tárja fel előttünk ünnepváró titkait. És nap, mint nap, újabb és újabb sétáló szívek nyitnak ablakot egymásra. Százak töltik meg napnyugta után a teret, s várják a csodát, a csilingelő hangok megszólalását, a képet rejtő paraván eltűnését, a várva várt kép alágördülését. És a csoda a szemekből tükröződik vissza. Az egymással évek óta, először csak most találkozó karok ölelésében ölt testet. Nincs benne üzlet, sem csillogó gagyi, csak a barátságos pillanat van. Gőzölgő teáscsészékkel a kezekben, önfeledt mesélős percek.

Készülünk, mint megannyiszor az ünnepre, és most is csak arra jutunk, mint mindig, hogy az oda vezető utat csak önönmagunkon keresztül lelhetjük meg, de a helyes út bizonyosságát csak a családi kötelékben megélt szeretetközösségben tudjuk megragadni. Kiteljesedni pedig csak is egymás, és a közösség szolgálatában. Önmagunk vagyunk az ajándék, de mocskosan, tisztátalanul még sem adhatjuk magunkat. Az adventi készülődés, a még hátralévő ablakok nyitogatása a téren, s a saját szívünk ablakainak kitárása, Karácsonyig még sokat segíthet reménytelennek tűnő helyzetünkön.

a Nagyné Horváth Eszter által összegyűjtött képeslapokon

A képeslapok több mint 130 éve képezik mindennapi életünk részét. Küldünk ismerőseinknek vagy rokonainknak, ünnepi alkalmakkor, utazásaink során, vagy ha csupán valamilyen hírt akarunk közölni. Ma, a csúcstechnológia korában is elegáns forma annak kifejezésére, hogy gondolunk szeretteinkre.

A világ első postai „Ansichtskarte”-ját az Osztrák-Magyar Postaigazgatóság adta ki 1869 október elsején, az első képi illusztrációval ellátott lapok pedig már a következő évben megjelentek Németországban, Franciaországban és Angliában is.
Magyarországon 1896-ig német és osztrák kiadók által készített képeslapok voltak forgalomban, a Magyar Posta az ezredévi ünnepségek alkalmával adta ki első, négy témakört feldolgozó sorozatát, amelyen a városligeti kiállítás képei, budapesti látképek, tájképek és életképek voltak láthatók.

Nagyné Horváth Eszter, a Szombathelyen székelő Képeslapgyűjtők Országos Szövetségének vezetőségi tagja három évtizede gyűjt képeslapokat, tanúsítva, hogy. a mindennapi hangyaharcban is van pihenője a szépségek és nagyszerűségek meglátására és megőrzésére. Mintegy 52000 darabból álló kollekciójában az 1800-as években készített képeslapoktól a legújabbakig  láthatóak a különböző hazai és külföldi városok nevezetességei, a természeti szépségek, a hegyek, a barlangok. Az általa gyűjtött képeslapokon a művészetek és a természettudományok minden ága helyet kap. A hagyományos darabok mellett illatos, hanglemezes és háromdimenziós képeslapjai is vannak.

Az országosan is elismert, közönségdíjas gyűjtő csak pár éve kezdte példás rendbe rakni képeit. Gondosan összeállított albumjaiban témák, helyszínek, stílusok szerint van elrendezve az anyag. Nem kis munka volt ez, hiszen napjainkban a karácsonyi, újévi, húsvéti, nőnapi, anyák- sőt apák napi képeslapok mellett vannak szobrokat, növényeket, állatokat, csendéleteket, életképeket, történelmi eseményeket, a mesevilágot ábrázoló, a városokkal, az utazással, a technikával kapcsolatos képeslapok, és még a GÖRCS, a Görényszeretők Csapata is ad ki vadászgörényeket ábrázoló képeslapokat.

Eszternek a világ 110 országából vannak fekete-fehér és színes képeslapjai. Mintegy hatszáz darab – az 1945 előtti Budapestet - bemutató fotót gyűjtött össze, és a hazai kis és nagyvárosok legtöbbjéről is vannak képei. Szeretné elérni, hogy hazánk minden településéről  legyen legalább egy darab képeslap a gyűjteményében.

Az interneten 178 kategóriában összesen 9379, a modern Tatabányával kapcsolatos digitális technikával készült „képeslapféleség” található, a Nagyné Horváth Eszter által gyűjtött, városunkat ábrázoló valódi képeslapokon azonban  napjaink nevezetességei, városunk jellegzetes közterei, épületei, templomai mellett látható a harmincas évek Népháza a 40-es évek mészkőbányája, a fatelep, a mésztelep, a cementgyár és a régi állami áruház is.
Miközben nézem a régi fotókat, orromban érzem az azóta megszűnt cementgyár, karbidgyár és alukohó rég szerteszállt füstjének édes- keserű illatát, és orrcimpáim, mint a lóé a friss széna illatára, remegni kezdenek. A háztetőkön látható cementpor egy pillanatra azt is elfeledteti velem, hogy az én hajamat is befújta már az örök szél fehér porral. A visszahozott idő szépsége fáj. Aztán elengedem a pillanatot, s az elröppen, mint egy kismadár. De szárnyai tovább verdesnek a lelkemben.

Nagyné Horváth Eszternek, aki őrzi a hagyományokat, nyitva a szeme az új életre, a nagyvilágra, a végtelenre is. Ahogy gazdagodik kollekciója - mivel a  képeslapgyűjtés állandó tanulásra, önművelésre készteti - úgy teljesedik ki lélekben, szélesedik tudásban, látókörben ő maga is  Megőrzi számunkra az életnek a valóságban is láthatókon kívül a csak képeken elérhető  ismeretlen szépségeit is, és feltámasztja az eltemetett emlékeket. Hogy ne felejtsük el azt, ami valaha érintkezett vagy most érintkezhet akár csak a lelkünk felületével is, hogy ne menjen veszendőbe, ami fontos nekünk, hogy ott maradjon hatóerőként, ne csak rejtetten és tudattalanul, de minden pillanatunkban erőt adva.

Történt még a kilencvenes évek közepén, hogy a politikai döntéshozók egy része, meghallván a tudósok egyre hangosabb jajkiáltásait, tárgyalóasztalhoz ültek, miként is csökkenthetnék a légkörbe kibocsátott szén-dioxid mennyiségét. Közel negyven állam vezetői végül megállapodásra jutottak, megszületett a Kiotói Egyezmény. A szerződéses kötelmek között szerepelt az is, hogy minden országnak csökkentenie kell az általuk kibocsátott üvegházgázok mennyiségét. Viszonyítási pontként az 1990-es esztendőt jelölték meg.

Magyarország látszólag könnyedén teljesítette a reá háruló feladatokat. De csak látszólag. Bár közel harminc százalékkal csökkent a kibocsátott szén-dioxid mennyisége, de ezért nagyon nagy árat fizettünk. Munkahelyek százezreit veszítettük el, mikor is egyik évről a másikra omlott össze a környezetszennyező szocialista nehézipari szerkezet. Ha valahol igazán érezhettük ennek egzisztenciális súlyát, akkor itt, a Tatai-medencében kiváltképp.

A Kiotói Egyezmény viszont a jól teljesítőket honorálni, a lemaradókat pedig büntetni kívánta. Hogy értsük jól, azokat szerette volna leginkább megregulázni, akik fejlett gazdasággal rendelkeztek, s azokat igyekezett segíteni, akik gazdaságszerkezet-váltási gondokkal kerültek szembe. Azoknak, akik az előírtnál nagyobb mértékben csökkentették a kibocsátást, lehetőséget biztosítottak arra, hogy szén-dioxid kvótát adjanak el azoknak az országoknak, ahol a kötelezettség teljesítésében lemaradások mutatkoztak.

Így lett hazánkból kvóta-nagyhatalom, s jutottunk hozzá százmilliárdos nagyságrendű vagyoni joghoz. De az egyezmény nem csak lehetőségeket teremtett, hanem kötelezettségeket is. Előírta, hogy a kvótaértékesítésből származó bevételeket elkülönített számlán kell tartani, és azokat csak egy átlátható, nemzetközi könyvvizsgáló által felügyelt keretek között működő rendszerben, kizárólag környezetvédelmi, elsősorban energiahatékonysági, fűtéskorszerűsítési beruházásokra lehet költeni.

Magyarország 2007 második felében kezdhette meg kvóta-vagyonának értékesítését, és 2008 nyarának végére megköttettek Belgiummal és Spanyolországgal az első szerződések. Hazánk huszonkilenc milliárd forintot kasszírozott. Ez az összeg ötvennyolcezer magyar háztartás fűtéskorszerűsítési munkálatait finanszírozhatta volna, egyenként félmillió forinttal. De nem finanszírozta. Még pedig azért, mert a magyar kormány két év alatt sem volt képes felállítani azt a bizonyos átlátható, jelentős energia-megtakarítással kecsegtető zöld beruházási programot. Pedig a szerződő felek már nagyon idegesek, hiszen az egyezmény alapján, a vevő is érdekelt abban, hogy az eladó csakis olyan beruházásokra fordítsa a pénzt, amelyek mérhetően csökkentik a szén-dioxid kibocsátást.

Éppen ezért meg is rendült a kvótavásárlói bizalom Magyarországgal szemben. Japán felbontotta a hazánkkal kötött, száztíz milliárdos vételi szándéknyilatkozatát, és Csehországgal szerződött. Ott a nemzetközi egyezményeknek megfelelően használják fel a bevételt. A cseh lakástulajdonosok örömére, hiszen a fejlesztések következtében csökken a havi rezsi költségük. De történt még nálunk más is. A pénzügyminiszter a már beérkezett huszonkilenc milliárdra is rátette a kezét. Átcsoportosította azt a költségvetési lyukak foltozgatására. Ezzel aztán törvényt is sértett, meg a nemzetközi szerződésekre is fittyet hányt. Magyarország elveszítette hitelét a nemzetközi kvótapiacon. Egy szavahihetőségét elveszítő, a kvótabevételeket nem rendeltetése szerint felhasználó országtól már senki sem mer vásárolni.

Ezzel a magatartással a kormány további kettőszázhatvannyolcezer háztartást foszt meg a fűtéskorszerűsítés lehetőségétől. Marad számukra az energiaárak rendszeres emelése. Az építőipar is elesett közel négyszáz milliárdnyi megrendeléstől. Havonta ezrével szűnnek meg az építésgazdasághoz köthető munkahelyek. Holott ez a pénz két esztendőn át harmincezer embernek biztosított volna munkát, és megélhetést. Csökkenthettük volna az ország energiafüggőségét, ezzel szemben aggódva várhatjuk az esedékes januári orosz-ukrán gázvita kimenetelét. Pedig a kvótapénz már az ablakban volt, de a kormányzati hanyagság okán, ablakon kidobott pénz lett belőle. És mindezt nem én találtam ki, a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosának vizsgálati jelentésében is ez olvasható.

Borzasztó lehet megtudni, hogy drogozik a gyerekünk. Kábítószer élvezővé vagy egyszerűen csak fogyasztóvá vált az a piciny lény, akit szívünk alatt hordtunk, dédelgettünk és felneveltünk. Rosszak voltunk. Megbuktunk mint szülők.

A szomszédoknak kezdetben csak az tűnt fel, hogy egyre soványabb és kedvetlenebb az anya, a lány pedig agresszívvá vált. A jó tanuló angyalkából dühös huszonéves lett.
Furcsa kinézetű alakok csöngetnek rendszeresen a kaputelefonon. Hívják, kívánják a szép lányt. Beetették. A szomszédok csak figyelnek, megértően, némán szemlélik a változást. Mit tehetnének?
Az üvöltözés mindennapos. Már a rendőrök is tudják a pontos címet. Az anya hívta, hívja őket. – Meg akarom menteni a gyerekem! – felkiáltással.

Mivé lesz a szép család? Tönkrement életek. Kapaszkodás és szenvedés. Örök szomorúság.
Ez nem egy film. A valóság. Ismerősünk a tévútra tévedt.

A múlt időknek bölcsei századokon keresztül perpetuum mobilét, örökmozgót követeltek a véges emberésztől. Az újkor bölcsessége az örök béke és nyugalom vesszőparipáját szeretné lovagolni.

Én nagyon konzervatív vagyok. Ha „a la recherche”, az eltűnt idő nyomában járok, minden szögletet, minden zugot úgy szeretnék lelni, ahogy valaha megszoktam. S mert ez lehetetlen, bárhol megfordulok, ahol valaha, régen jártam, mindig fáj a szívem. Közel sem okoz olyan örömöt az új dolgok látványa, mint amennyire fáj a régiek elvesztése, amelyek a helyükbe jövők miatt tűntek el.

Újabban egyre több időt töltök el gondolatban kisdiákkorom Váci által az ő „szőke városának” nevezett központjában, Nyíregyházán. A szénporos, meleg leheletű Tatabánya mellett, ahol végleg fészekre leltem, a „tirpák” főváros áll hozzám a legközelebb. Emlékszem, akkor éreztem magam először a bányászváros igazi lokálpatriótájának, amikor a hatvanas évek vége felé, három-négy évi itt tartózkodás után úgy kaptam meg apám egyik levelét, hogy csak a nevem és Tatabánya szerepelt a borítékon. A Gábor Áron utca 44. „Lajos bácsi”, a jó öreg - egyébként rá egyáltalán nem jellemző - szórakozottsága miatt lemaradt a „kópertáról”. Persze, jól tudtam, hogy nem elismertségemet mutatta, hogy így is eljutott hozzám a levél, hanem azt, hogy kiterjedt „korrespondenciám” miatt a nevem nem volt már ismeretlen a posta figyelmes és gondos dolgozói előtt.

Amikor a dózsakerti Váci Mihály általános iskolában voltam, ahová kedves, jó barátaimmal, Sebestyén Lajos bácsival és Gallai Rudival író-olvasó találkozóra hívtak meg, a drága jó Miskára is emlékeztem, akivel, kis középiskolásként ötven évvel ezelőtt egy hasonló rendezvényen találkoztam először és utoljára. „Szeretem lányos szeleid én szőke városom! Szerelmeim ragyogását a szélrázta rozson, s kibontott hajú éjjeleid mindig szeretni fogom!”- vallom én magam is - Nyíregyházára gondolva - a költővel.” Örülök, hogy Sebestyén Lajos bácsival, akit mint pályakezdőt nagy szeretettel segített Váci Mihály, s aki személyesen is többször találkozott a nagy költővel, összefonódnak bennünk a Nyírségből származott, de felesége révén Tatabányához is erősen kötődő költőhöz fűződő szeretetszálak. A költőnek a „Váci iskola” falán függő képe láttán a „kérdezve kérdezetlenül szóló” nekem, ahogy az iskola névadójához hasonlóan egyszerre „akác és jegenye” Sebestyén Lajos, drága jó barátom „Csak azt akartam mondani” című versének befejező része - „csendben csak azt akartam mondani, múlnak, és milyen gyorsan a napok”- fájdult fel bennem

A közelmúltban Fehérgyarmaton összefutottam egy másik atyai jó barátommal, a „szintén Lajos” Széles Lajos bácsival, aki, mint apám főnöke, a járási tanács elnöke, ötven évvel ezelőtt – összekötve a hivatalos ügyintézést a szívességgel – engem, druszája és kedves barátja kisfiát –apai kíséret mellett - a tanács Volgájával beköltöztetett a megyeszékhely kollégiumába.

Nyíregyházán az utóbbi években jobbára csak átutazóban fordulok meg, de amikor a Bessenyei tér mellett – ahol az a bizonyos kollégium volt, ahol négy évet eltöltöttem - elhúzunk az autóval, mindig megfájdul a szívem. Felelevenednek bennem a régi emlékek. Bemegyek az „alma mater”, az egykori Vasvári Pál Gimnázium idő-füstös falai közé, felülök az azóta a forgalomból rég kivont sóstói villamosra. Kószálok a nagy tó partján, vagy a Tölgyes csárda környékén, s mint egykor oly sokszor, korán a végtelenbe röppent, a Morgó temetőben nyugvó drága jó osztálytársammal és legjobb barátommal, ha az utolsó buszt lekéstük, elzarándokolok még lakóhelyére, a várostól tizenhat kilométerre lévő Kálmánházára is. Emlékek kútgémje nyöszörög bennem, betegen harangoz az idő szelében a vödör.

Nyíregyháza, legkedvesebb fám, a nyír temploma nekem ma is szentegyház vagy. Elhagytalak, az Alfölddel együtt felcseréltelek a „görbe tartományra”, Tatabányára és környékére, ahol csak rövid ideig lehet gyönyörködni abban, ahogy a nap elül tekenője mögött.

Nyíregyháza, ahol első szerelmemet megismertem, ahol a lég is nyersebb keményebb, ahol mindig fúj a szél. Nyíregyháza. Elhagytalak, mégis hű maradtam hozzád. Hú maradtam az egész Alföldhöz. Ahhoz a világhoz, ahol a Hét krajcárt köszöntő Ady szavaival „az emberek nem hazudnak akarattal, ha keserű a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek.”

Nemrég egykori nyíregyházi latintanáromat, a régóta Budapesten élő kilencvennégy éves Horváth Sanyi bácsit köszöntöttem telefonon, és rajta keresztül jelképesen a még élő néhány és mindegyik eltávozott kollégáját, akik Sanyi bácsival az élen szinte valamennyien tanáróriások voltak, s azok is maradtak a lelkemben. Naponta gondolok rájuk hálával és szeretettel. Kőrösi Tiborra, egykori kollégiumi nevelőtanáromra, az emberséges ember mintaképére, Tatos Pista bácsira, aki napi szükségletté tette számomra, mind a mai napig, a hatvanhetedik felé frissen elindult öreg számára is a testedzést, Fekete Feri bácsira, amikor egyet-egyet dúdolok vagy szolmizálok magamban a tőle megtanult számos népdal közül, vagy a hegedűmön játszom, Horváth Sanyi bácsira a latin, Németh Zoli bácsira az orosz nyelv mesterére, de itt van a szívemben Banner László a matematika, Ági Sándor a kémia, Hengsperger János a biológia, Drégelyi Lászlóné, Gizike néni és a többiek is, akiknek szüleim, általános iskolai tanáraim, valamint pályatárs kollégáim mellett a legtöbbet köszönhetem a munkámban és az életben. Nemrég beszélgettem egykori osztályfőnökömmel, Pál Györggyel, Gyurkával is, aki nemcsak azt mutatta meg nekünk, a huszonnyolc fiúnak, hogy milyen a jó magyartanár, hanem azt is, hogy milyen az ideális osztályfőnök.

Nyíregyháza. Ha rád gondolok, mindig diák vagyok. Lelkemet tiszta szellő mosogatja, s a hozzád hasonló lelkületű városban, második szülővárosomban is vígan, örömtől égve fúrom bele magam – mint egy füttyös kis pacsirta – az élet kékellő egébe.

A súlyos és nagyon súlyos aszálykáros évek száma a 19. században hét, a 20. században tizennégy volt. Az elmúlt harminc esztendőben viszont már túl vagyunk a nyolcadik aszályos esztendőn is. A magyar agrárminiszter már június első napjaiban arra kényszerült, hogy a 2009-es esztendőt e tekintetben vis maiornak nyilvánítsa. Az éghajlatváltozás miatt hazánk klímája – az eddigi tudományos kutatások eredményei alapján – mediterrán irányba tolódik el. A jövőben magasabb átlaghőmérséklettel, kevesebb nyári csapadékkal és növekvő szélsőségekkel, köztük árvizekkel, szárazsággal, ennek következményeként gyakori vízkorlátozással.

Néhány esztendeje a Tisza menti Szolnok vízellátása, a folyó szokatlanul alacsony vízállása miatt veszélybe került, és a város vezetői már készültek arra, hogy a lakosságot zacskós ivóvízzel lássák el. Az elmúlt évtized során a szokatlanul magas vízhozam biztonságos levezetése, a belvíz elleni védekezés, az aszálykárok enyhítése százmilliárdos nagyságrendű kiadást okoztak az ország költségvetésének. A szárazodás és az aszály a nemzetgazdaság több ágát is érinti. A víz- és élelmiszerhiányon túlmenően a humán- és állategészségügyben, az élelmiszeriparban, a közlekedésben, energiaellátásban, de még a turizmusban is halmozottan okozhat károkat. A víz- és élelmiszer ellátás területén nem csak kedvezőtlen mennyiségi változásra kell felkészülnünk, hanem szembe kell néznünk minőségük várható romlásával is.

A mai, államilag irányított vízgazdálkodás csak a pillanatnyilag feleslegesnek látszó víz elvezetésére törekszik, és nem hasznosítja megfelelően az ország területére lehulló csapadékot, s nincsenek tározótavaink sem, amelyek a nagy folyók mentén képesek lennének felfogni az átvonuló árhullámok vizét. A természetes vízutánpótlást meghaladó mértékű vízkivételek miatt a Duna-Tisza közén jelentősen csökkent a talajvíz szintje. A Homokhátságon és a Nyírségben az éghajlatváltozásra, valamint az aszályra rendkívül érzékeny, szűkös vízkészletek találhatók. Ezeken a területeken a felszín alatti vizek kihasználtsága közel száz százalékos. A klímaváltozás következtében e két régióban romlani fog a helyzet, mert az igények meg fogják haladni a rendelkezésre álló készletet. Ebben az esetben nem marad más megoldás, mint a vízkorlátozások bevezetése, valamint a lakosság elköltözése.

A Vásárhelyi-terv a fenti kedvezőtlen tapasztalatok hatására született meg. Az árapasztó és vízvisszatartó művek megépítésével, a Tisza-völgy árvízi biztonságát, és az Alföld elsivatagosodásának megállítását egyszerre kívánta szolgálni.  Az eredeti, pusztán árvízvédelmi célok időközben kiegészültek természetvédelmi, tájhasználati, és infrastruktúrafejlesztési célokkal is. A törvény preambulumában még az olvasható, hogy az érintett Tisza-völgyi, nagyobbrészt agrártérség fejlődésének nincsen valódi esélye táj- és vízhasználat-váltás nélkül.

A néhány kormánypárti képviselő által napokban benyújtott, a Vásárhelyi-terv módosítására vonatkozó törvényjavaslat viszont ellehetetlenítheti a korábban megfogalmazott komplex víz- és tájgazdálkodási program egyidejű megvalósulását. A továbbiakban állami támogatásban részesülhetnének olyan intenzív mezőgazdasági tevékenységek, amelyek termésátlag javítása céljából termésfokozó vegyi anyagokat, illetve kártevők, valamint gyomosodás elleni vegyszereket alkalmaznak. Ez a javaslat élesen szembefordul a korábbi törekvéssel, mely egyaránt fontosnak tartotta az árvízvédelem, a tájhasználat és természetvédelem szempontjait. A sokak közösségi érdeke helyébe a kevesek gazdasági érdekeit kívánja helyezni.

Az eredeti – és jelenleg is érvényben lévő célkitűzés szerint, az árvízi vészhelyzet kezelését hivatott tározóknak és azok műtárgyainak alkalmasaknak kell lenniük arra is, hogy a mértékadó árvízszint alatti árhullámok esetén is hasznosíthatók legyenek klímavédelmi és környezetgazdálkodási célok megvalósítására. Amennyiben a törvényben meghatározott módon kívánják a létrehozott műveket hasznosítani, akkor egy vegetációs időszakban akár többször is víz alá kerülhetnek a tározók. Az intenzív nagyüzemi gazdálkodást elősegítő állami támogatások viszont jogalapul szolgálhatnak az elárasztás következtében víz alá kerülő kultúrák károsodását ellentételező kártérítések megítéléséhez. Olybá tűnik, mintha bizonyos üzleti körök számára az állandósuló állami kártérítések igénybevételének lehetőségét kívánnák biztosítani a javaslattevők.

Az eredeti törvény szándéka szerint a tározók területén olyan tájhasználat lenne kívánatos, amely igazodik a domborzati, ökológiai adottságokhoz, melynek következtében létrejöhet egy kevésbé klímaérzékeny, mozaikos tájszerkezet, lehetőséget nyújtva a kisüzemi mezőgazdasági művelési módoknak. A kormánypárti javaslat ezt a törekvést is zátonyra kívánja futtatni. Az intenzív gazdálkodás során, a területre juttatott növényvédőszerek és műtrágyák ellenőrizhetetlenül elsodródhatnak egy elöntés során. A különböző vegyszerek keveredése a tározóba engedett vízben kiszámíthatatlan környezetvédelmi és egészségügyi kockázatokkal járhat. Élelmiszer egészségüggyel kapcsolatos kutatások már számtalanszor rámutattak arra, hogy az egyenként határérték alatti hatóanyagok összeadódása, esetlegesen előforduló reakciója, milyen egészségkárosodásokhoz vezethetnek.

A fentiek alapján megállapítható, hogy nem elég az, hogy a Kormány módszeresen lassítja a tározók megépítését, és ez által veszélyezteti másfél millió ember élet- és vagyonbiztonságát, hanem a mostani indítvánnyal, a közösség klímavédelemmel, és környezetbiztonsággal kapcsolatos érdekei elé, kevesek magánérdekét kívánja helyezni.