Az én gyermekkoromban két szent étel volt a Tiszaháton: az aratási búzapép meg a paprikás hal. Ezeket úgy vette a szatmári ember, mint az Isten két fő-fő jótéteményét. Az egyik a föld magvát, a másik a vizek áldását jelentette.
Szent étel? Áldás? Minden bizonnyal, hiszen a tiszaháti ember ma is legalább olyan átéléssel, aprólékossággal és élvezettel [...]

Anyai nagyapám gazdálkodó ember volt, kisparaszt, apai nagyapám ügyvéd. Hogy a tézis és az antitézis, a kétféle ellentétes gének milyen szintézist képeznek bennem, máig nem vizsgáltam, minden bizonnyal ezután sem fogom. Érdekesebb lenne a fiamat ebből a szempontból górcső alá venni, mert ő ehhez a dolgozóparaszt-értelmiség „kevercshez” feleségem felmenői révén még munkás, bányász géneket is [...]

A fogalmakat én mindig az öt érzékszervemmel „közelítem meg”. A karácsony „kar” indításában egy kicsit kelletlenül, kényszerűségből, „kötelező gyakorlatként” kinyújtott, ölelő karokat látok, amelyek – és ezt már a „rács” elem adja – a szeretet börtönébe való bezártságomat tudatosítják. Ujjaimmal tapintom, bőrömön érzem a rács és a „szeretetcella” hidegét. Soha olyan rabnak, rabszolgának, bezártnak, magányosnak [...]

A tekintélyes és köztiszteletben álló Fej, az angol és amerikai üzletfeleknek Mister Head a németeknek Herr Haupt, az oroszoknak tovariscs Golova, a lengyeleknek Pan Glova, az olaszoknak signore Testa, egy rangos intézmény vezérigazgatója, vagy ahogy újabban mondják, menedzsere, úgy döntött, hogy kivételesen nem veszi igénybe a szolgálati kocsit, inkább „befogja az apostolok lovát”. A szomorkás [...]

Az ég ólomszürke. Sem felleg nincs rajta, sem világosság,, sem sötétség nem különül el benne.  Egyszínű, szürke, elviselhetetlenül közönséges, szomorú ez az ég. A szél a városszéli háztetőkről felkavarja a varjak károgó, rikácsoló csapatát. Olyan nap van ma is, komor, kékesszürke, párás, amilyenről valaha a költői lelkületű emberek azt mondták, hogy mélabú száll belőle az [...]

Elhagytuk a novembert is, amely Kínában a tizenegyedik hold, Japánban a simozuki, vagyis a dér, a zúzmara hónapja. Az oroszok sokféleképpen emlegetik: „félig tél”, „úttalan”, „havat hozó”: A csehek „lisztopád”-nak, „levélhullató”-nak nevezik.
A Síkvölgyi tó partján, ahol a szél valóságos kis perzsaszőnyeget sodor össze a víz tükrén késő ősszel a part közelében, és ahol novemberben mindent [...]

a Nagyné Horváth Eszter által összegyűjtött képeslapokon
A képeslapok több mint 130 éve képezik mindennapi életünk részét. Küldünk ismerőseinknek vagy rokonainknak, ünnepi alkalmakkor, utazásaink során, vagy ha csupán valamilyen hírt akarunk közölni. Ma, a csúcstechnológia korában is elegáns forma annak kifejezésére, hogy gondolunk szeretteinkre.
A világ első postai „Ansichtskarte”-ját az Osztrák-Magyar Postaigazgatóság adta ki 1869 október elsején, [...]

A múlt időknek bölcsei századokon keresztül perpetuum mobilét, örökmozgót követeltek a véges emberésztől. Az újkor bölcsessége az örök béke és nyugalom vesszőparipáját szeretné lovagolni.
Én nagyon konzervatív vagyok. Ha „a la recherche”, az eltűnt idő nyomában járok, minden szögletet, minden zugot úgy szeretnék lelni, ahogy valaha megszoktam. S mert ez lehetetlen, bárhol megfordulok, ahol valaha, régen [...]

Egy nagyon kedves barátom és családja tíz éve ment ki végleg Amerikába. Nem a hajdan tarisznyával kivándorolt, kitántorgott, szomorún ijedt, szegény, száműzött másfélmillió honfitársunk módján, „acsargó habon”, hanem ezüst szárnyú gépmadáron. Ahogy mondani szokták: „önként és dalolva”.
Laci a bányaipari technikumban végzett 1971-ben. Az osztályfőnöke voltam. Az iskola elvégzése után térképészként dolgozott Mátészalkán. Ott ismerkedett meg [...]

Ez a szokásos őszi szatmári utunk, amelyet most egy érettségi találkozó kapcsán tettünk meg Tatabányáról, még a korábbiaknál is rövidebbre, igazán csak “dakszlikutyafuttányira” sikeredett.  De azért a kis Túrt és a Tiszát meg tudtam nézni. A Tisza, a hajdani szőke, cserfes fiatalasszony, gyermek- és kamaszkorom ilyenkor ősszel is tiszta tekintetű menyecske-folyója most, az alacsony vízállás [...]